Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Az 1928-ban írt glogoista expozén kívül nemrégiben, már Párisban megírtam a Planista Manifesztumot, és a planizmusról tervezett könyvem két új felvázolt fejezetét: A síknyelvtant és A planizmus szerepe a világirodalomban című részt is kidolgoztam mindennapi munkám közben, szabadidőmet használva fel. Ezek aránylag könnyű feladatok voltak. Terveztem azonban egy új, nagy fejezetet, amelyben planista kísérleteimet a modern fizikai koncepció: az új téridő-elmélet alapján akartam elemezni és bevezetni. Ebbe a munkába többször belekezdtem, de az olyan nagy elmélyülést és figyelmet kívánt, hogy mozgalmas párizsi életem, hotelszobám miliője és állandó baráti permanenciám semmiképp sem volt alkalmas elvégzésére. Kapóra jött Constant Cachers fiatal színész barátom meghívása (vele szintén a Cercle François Villonban kötöttem barátságot), aki épp ekkor cserélte fel színészi hivatását a tanítói pályával – aminek Franciaországban akkor semmi akadálya sem volt –, és új állásában egy hatalmas kastélyban kapott lakást Normandia Paillencourt nevű falucskájában. Három üres szobája is volt, egyik nagyobb, mint a másik. Leutaztam hozzá, és ott semmitől sem zavarva három hét alatt megírtam a PLANIZMUS BEVEZETÉSE AZ EINSTEIN–MINKOWSKI-FÉLE TÉRIDŐ- ELMÉLET ALAPJÁN című harminc oldalas tanulmányomat, amely a síkköltészetet felölelő PLANIZMUS (A kétdimenziós irodalom) című, most már be is fejezett könyvemnek legfontosabb része lett.

Ebben a háromhetes paillencourt-i alkotó-magányomban aztán nemcsak ezt a könyvemet fejeztem be, hanem volt időm és lehetőségem arra is, hogy a dimenzionizmus elméletét átgondoljam a maga teljességében. A nemeuklideszi koncepcióban fogant új „festészeti” művek eddig látott egész sorát átgondoltam, és éreztem, hogy azok is teljesen új magyarázatot, elemzést és bemutatást kívánnak. Kézenfekvő volt tehát, hogy az 1905-től tartó festészeti forradalmakat ebben az új szellemben elemezve és értelmezve mutassam be. Ezt A NEMEUKLIDESZI MŰVÉSZEK ÉS MŰVÉSZETEK című könyvemben akartam megtenni, amelynek szinopszisát, szintén ott, fel is vázoltam.

Ugyanitt, Paillencourt-ban döbbentem rá arra is, hogy most már az 1929–30-ban, Debrecenben megírt „ötérzékszervű színházról” szóló könyvemet is egészen más, korszerűbb koncepcióban kell kidolgozni. A planizmus bevezetése az Einstein–Minkowski-féle tér-idő elmélet alapján című értekezésem 5. oldalán ezt írtam, midőn az euklideszi világkép egyetlen mozgáshordozó fogalmáról, az időről… – illetve a nemeuklideszi világképbe áttérve, annak ottani „mozgás-hordozó fogalomkénti” teljes megsemmisüléséről számoltam be:

„Az Idő megszűnt az aktivitás kizárólagos hordozója lenni. Új világképünkben a Tér maga lett aktiválva.

Ennek következtében az Irodalom elvesztette azon kizárólagos tulajdonságát, hogy valami művészileg teljeset, egészet és épp ezért érdekeset tudjon számunkra közölni. Hogy ehhez a hatáshoz újból el tudjunk jutni, nekünk magát a Teret kell uralmunk alá hajtanunk és mozdítanunk!

Mert a térmozgást csak térmozgással és térmozgásban tudjuk reprodukálni.”

Természetes, hogy itt nem légüres térre gondoltam, hanem földi térre, amely anyaggal és sugárzásokkal és erőmezőkkel telített. Ha pedig az ilyen tér elmozdításáról, helyesebben mozgatásáról, érzékszervi variálásáról szó lehet, azt nyugodtan nevezhetjük: „anyag-zenének”. Az anyag itt tehát nem szilárd, hanem légnemű halmazállapotban kerül művészi hatáskeltésre. Nyilvánvaló, hogy ebbe az irányba, vagyis a négydimenziós téridő-kontinuum meghódítására a művészet csakis az euklideszi világkép egyetlen tér-művészetéből, a háromdimenziós szobrászatból haladhat szervesen. Ezt az új művészi hatást tehát most már nem tudtam másképpen néven nevezni, mint eredetére utalva így: A SZOBRÁSZAT VAPORIZÁLÁSA.

Mindez, amit 1929-ben Debrecenben leírtam ennek az új művészetnek a megkonstruálásáról, nemcsak hogy pontosan beleillett most ebbe a koncepcióba, hanem azt egészen plauzibilisen meg is magyarázta, kiegészítette, és sokkal világosabbá és érthetőbbé is tette. Mindazonáltal mégsem gondolhattam most ennek az új művészeti hatásmódnak és egyben lényegében is abszolút új művészetnek a részletes kidolgozására, csupán annak a megállapítására szorítkozhattam, hogy a dimenzionista fejlődéssor ennek az új művészetnek szerves beillesztésével kiegészült, kiteljesedett és egyben be is tetőződött. A dimenzionizmus elmélete így – mint erre nagyon is helyesen számítottam, mikor Paillencourt-ba indultam – a planista elméletem teljes kidolgozásával, annak eredményeire épülten, maga is kidolgozódott. Kész lett elgondolásban.

Mindezeket ismételten végiggondolva, a harmincoldalas planista fejezet legépelése után sürgősen visszatértem Párizsba, mivel egészségileg ekkor már nagyon-nagyon labilis állapotban voltam.

Párizsban Domelával, Kotcharral és Bryennal külön-külön tárgyalva előadtam nekik új gondolataimat és a most már kialakult teljes rendszeremet. Előadásommal mindhárman száz százalékig egyetértettek, vita tulajdonképpen nem is volt, mindössze néhány fogalmat és kifejezést kellett jobban precizíroznunk.

Ilyen előzmények után fogtam neki párizsi hotelszobámban mind a három művészet-területet felölelő, s a nemeuklideszi művészetfejlődést leíró és bemutató, a lehető legrövidebbre és legtömörebbre tervezett

Dimenzionista Manifesztum

megírásának.