Csak az marad meg, amit gondoznak
Az artpool.hu harminc éve a kerttől az üvegházig

Háttértanulmány az archivuminternetwork – az artpool.hu 30 éve című kiállításhoz

TÖLGYES LÁSZLÓ ANDRÁS

Egy kert harminc éve

1995 decemberében, amikor az artpool.hu első oldalai elérhetővé váltak, a web Magyarországon inkább csak ígéret volt, mint infrastruktúra. Kevesen tudták, mi az a böngésző, és még kevesebben gondolták, hogy egy művészeti archívumnak a hálózaton a helye. Az oldalt Galántai György tervezte, Klaniczay Júliával közösen szerkesztették, a programozási munkát pedig én végeztem. Harminc évvel később az artpool.hu még mindig működik: ez az első, és 1995 óta folyamatosan elérhető magyar kulturális intézményi webhely. Az archivuminternetwork című kiállítás, Bodor Judit és Roddy Hunter kurátori munkája, ezt a harminc évet ünnepli.

Az évforduló azonban nemcsak ünnep, hanem kérdés is. A kiállítás maga fogalmazza meg: milyen új gondolkodásformákat alakíthatnak ki a művészek, archivisták és kurátorok az automatizáció és a most alakuló szuperintelligencia korában? Ez a tanulmány erre a kérdésre keres választ egy olyan nézőpontból, mely egyszerre belső és külső. Belső, mert a kódot annak idején én írtam. Külső, mert harminc év távlatából látom, mivé lett közben a web, és mivé lesz most a mesterséges intelligencia korában.

A szöveg nem technikatörténet, hanem gondolkodástörténet. Központi tézise egyszerű: az organikusság nem a forma, hanem a gondozás tulajdonsága. Az artpool.hu ránézésre ma is 1997-es weboldal, mégis organikus, mert nő, gondozzák, és összefüggésekben gondolkodik. Épp ezért (ahogy látni fogjuk) a gép sem tudja maradéktalanul „betakarítani”.

A hálózat a honlap előtt

Az artpool.hu megértéséhez először azt kell látni, hogy az Artpool hálózat volt, mielőtt weboldala lett volna. Az 1983 és 1987 között megjelent Artpool Rádió egyfajta pszeudo-rádió volt: kazettán, postán és személyes találkozásokon terjedt, mert rádióhullámokhoz nem férhetett hozzá. Az 1983-as Budapest–Bécs–Berlin telefonkoncert a vasfüggöny két oldalát kötötte össze egyszerű telefonvonalakon. Az 1992-es Decentralizált Hálózati Világkongresszus budapesti ülésszaka fax- és copyart-workshop volt nyolcvanhat résztvevővel. Az 1993-as Duna Kapcsolat két telefonvonallal és egy képtelefonnal tette fel a kérdést: miért kommunikáljunk? Az 1995 júniusi Horizontális Rádió pedig huszonnégy órán át kapcsolta össze a világ rádióállomásait és az internetet.

A web tehát nem egy új eszköz érkezése volt, hanem egy régi gondolat új médiuma. Az Artpool nem a technika felől érkezett a hálózatra, hanem a kapcsolatművészet felől, és ez magyarázza, miért kezelte a weboldalt a kezdetektől gondolkodási formaként, nem pedig reklámfelületként vagy digitális névjegykártyaként.

Előtörténet: a hipertext és a hálózat mint művészet

A web eszméje régebbi a webnél. Vannevar Bush 1945-ös As We May Think című esszéjében a Memex-et írta le, egy asszociatív tudásgépet, mely az emberi gondolkodáshoz hasonlóan kapcsolatok mentén rendezi az információt. Ted Nelson az 1960-as évek közepén alkotta meg a hypertext szót, és Xanadu-projekt-jében olyan rendszert képzelt el, melyben a kapcsolatok kétirányúak, és minden idézet visszavezet a forrásához. Nelson később élesen bírálta a Tim Berners-Lee által 1989-ben javasolt és 1991-ben nyilvánossá vált webet, mert annak linkjei egyirányúak: a hivatkozott oldal nem tud arról, ki hivatkozik rá.

Galántai György kézzel rajzolt kapcsolattérképei ebből a szempontból közelebb állnak Nelson eszményéhez, mint a web tényleges működéséhez. Ezek a rajzok nem oldaltérképek, hanem összefüggés-térképek: azt mutatják meg, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az Artpool tevékenységének területei. Az artpool.hu linkszerkezete ennek a gondolatnak a technikai lenyomata.

A másik előtörténet a művészeté. Roy Ascott a telematikus művészet fogalmával már az 1980-as évek elején a számítógépes hálózatot mint kollektív alkotói teret írta le; 1983-as La Plissure du Texte című projektjében a résztvevők a hálózaton keresztül közösen írtak egy történetet. Robert Adrian X, a bécsi telekommunikációs művészet kulcsfigurája, a telefonkoncertnek és a Duna Kapcsolatnak is partnere volt. Robert Filliou Eternal Network (Örök Hálózat) gondolata a művészetet folyamatos, soha le nem záruló kommunikációként határozta meg; az általa kezdeményezett Art's Birthday, január 17., ma is ennek ünnepe. Magyar oldalon Erdély Miklós autopoétikus rendszerekről szóló gondolatai adnak kulcsot: Bálint Anna 1998-ban éppen ezt a szöveget tartotta az artpool.hu építésmódja metaforájának.

A kert (1995–2000)

A technikai valóság

A korai web anyaga egyszerű volt. Statikus HTML-oldalakat írtunk kézzel, fájlonként, és FTP-n töltöttük fel őket. A szerver gyakran a saját gépen futott; az Artpoolnál egy Macintoshon, WebSTAR szerverszoftverrel. Stíluslapok alig léteztek, JavaScript, adatbázis és mobilnézet egyáltalán nem. A vonalak lassúak voltak, minden képnek ára volt, a szöveg uralkodott.

Ebben a szegénységben volt valami tanulságos. Mivel nem volt adatbázis, minden kapcsolatot kézzel kellett létrehozni. Minden link döntés volt: ez az oldal ehhez kapcsolódik, mert tartalmilag összetartoznak. A navigáció így nem a tartalom fölé helyezett szerkezet volt, hanem maga is tartalom. Aki bejárta az oldalt, annak az útvonala értelmezés is volt.

Mire volt jó a web?

Először is a szabad információáramlásra. Az Artpool számára, amely két évtizeden át tűrt, félig illegális keretek között dolgozott, és csak a rendszerváltás után vált nyilvános intézménnyé, a határok nélküli hozzáférés nem technikai kényelem volt, hanem elvi kérdés. A kiállításon látható World x Art x Post webes adaptációja ezt különösen megrendítően mutatja. Az 1982-es nemzetközi művészbélyeg-projektbe küldött munkák egy részét a titkosszolgálatok elfogták; Galántai György ezeknek a barátoknak emlékbélyeget készített. Az 1998-as weboldalon a hiányzó művek is jelölve vannak: a web itt azoknak is helyet ad, akiknek a posta nem adott.

Másodszor a személyességre. Minden oldal kézzel készült, és ez látszott rajta: Galántai György rajzai, kézírása, saját ikonjai. Harmadszor az átláthatóságra: a struktúra maga is műalkotás volt, ahogy a Ray Johnson-website térképe mutatja. Negyedszer a lassúságra. A látogató időt szánt a felfedezésre, követte a linkeket, eltévedt és újra rátalált valamire. A kert bejárható volt.

Van egy ötödik szempont is, amelyről ritkán esik szó: a közművelődés. Az Artpool az elsők között volt Magyarországon, ahol a látogatók szabadon használhatták az internetet. Az 1996-os Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében rendezett Művészet az Interneten – Barangolás a Hálózaton eseményre Galántai György egy könyvjelzőlistát állított össze, egyfajta túraútvonalat a még ismeretlen tájon. Az Artpool tehát nemcsak jelen volt a hálózaton, hanem be is vezetett oda.

A kapcsolatművészet kertje

Az artpool.hu mögötti gondolkodás kulcsszövege Galántai György 1997-es írása, A kapcsolatművészet kertje, amely a Ray Johnson-website kísérőszövegeként készült. Itt a művet megművelendő területként, kertként írja le, a művész feladatát pedig nem abban látja, hogy lezárt műveket hozzon létre, hanem hogy olyan területeket építsen és gondozzon, melyek kapcsolatba léphetnek egymással.

A metafora jelentőségét Bálint Anna, az Artpool akkori archivistája ismerte fel a legvilágosabban. 1998-ban a Convergence című folyóiratban megjelent Garden of Communication című cikkében az Artpool kertjét szembeállította a korban divatos és szerinte már akkor elkoptatott városi hálózati metaforákkal: a digitális várossal, a kávéházzal, a szalonnal, az elektronikus agórával. Ez a megfigyelés ma különösen éles. A kert és a város szembeállítása (melyet a következő fejezetekben a web korszakainak leírására használok) tehát nem utólagos konstrukció. Már 1998-ban így fogalmazódott meg, az artpool.hu-ról szólva.

Bálint Anna a kert jeleit az oldal minden szintjén megtalálta. A nyitóoldal két bejárata a nappalt és az éjszakát jelképezte, amit ő a gnosztikus hagyomány transzcendens átjáróihoz kapcsolt. Az eseménylistát virtuális rajzszögek „tűzték ki”, mintha hirdetőtábla volna; az Artpool címét mutató oldalon az épület tavaszi háttér előtt jelent meg. Az anyagi világ analógiái így ellenpontozták a digitális médium anyagtalanságát, ugyanazt az „ellenpontozást”, amelyről Galántai György korabeli jegyzetei a leganyagszerűtlenebb és a leganyagszerűbb elképzelések együttéléseként beszélnek. Az oldalon visszatérő ikonként egy kertet ásó ember jelent meg, annak jeleként, hogy a webhely folyamatosan változik, bomlik ki és épül újra. Bálint Anna legfontosabb megfigyelése azonban szerkezeti volt: az artpool.hu-n szinte nincs lebegő, sehová sem kötött információ. Minden elem több szinten kapcsolódik másokhoz, és ettől az információtömeg értékrendszerré áll össze, mely a felhasználónak többféle értelmezést kínál.

Remediáció: könyvmunkából weboldal

Az artpool.hu korai korszakának egyik legérdekesebb vonulata a webes adaptációké. Galántai György kapcsolatművészeti könyvmunkákat ültetett át a hálózatra, és ezek nem egyszerű digitalizálások voltak. Az 1988-as UNI/vers (;) antológia számozatlan lapjait az olvasók eredetileg tetszőleges sorrendbe rendezhették; az 1998-as webes változat ezt a nem lineáris olvasást a képekre kattintva bejárható oldalakba fordította át. Az 1994-es NETWORKER BRIDGE 1998-ban hatvannégy lapos virtuális tarotcsomaggá vált, melyben minden kártyafordítás egy hangművet is elindított, új kapcsolatokat teremtve az archívum anyagai között. A Ray Johnson-website a könyvet, a kiállítási katalógust és a múzeumi sétát egyesítette, a Robert Filliou-emlékoldal pedig (mely 1999. január 17-én, Filliou születésnapján és egyben Art's Birthday napján készült el) az archívum anyagait kötötte össze a hálózaton elérhető információkkal.

Jay David Bolter és Richard Grusin 1999-ben a remediáció fogalmával írták le, hogyan dolgozza át egy új médium a régebbieket. Az Artpool adaptációi ennek a folyamatnak tudatos, művészi példái: nem a könyvet utánozzák a képernyőn, hanem azt keresik, mit tud a hálózat, amit a könyv nem. A kurátorok az „ideális másolat” kifejezést használják rájuk, és Bodor Judit és Roddy Hunter 2021-es könyve, artpool.hu. a user's guide, éppen a remediáció, a digitalizálás és a hálózati művészeti archívum összefüggéseit vizsgálja.

Kert, rizóma, holarchia

Kézenfekvő volna a korai webet Deleuze és Guattari rizóma-fogalmával leírni: nem hierarchikus könyvtár, hanem összefüggések hálója, melyben bármely pont bármely másikhoz kapcsolódhat. A kép azonban pontatlan. A rizóma vad burjánzás, a kert viszont művelt. A kertben van szándék, választás, metszés és gondozás, mégsem merev fa-struktúra. Arthur Koestler holon-fogalma jobban leírja ezt a köztes állapotot: a holon olyan rész, mely maga is egész, a holarchia pedig olyan rend, melyben a szintek egymásba ágyazódnak anélkül, hogy egymásnak alárendelődnének. Nem véletlen, hogy az Artpool saját történetében 2010-től a „holarchizáció” korszakáról beszél. A kert a rizóma és a fa közötti harmadik út.

Érdemes megemlíteni egy egybeesést is. Jacques Derrida Mal d'archive (Az archívum láza) című könyve 1995-ben jelent meg, abban az évben, amikor az artpool.hu elindult. Derrida az archiválás vágyát és szorongását írja le, azt a kettősséget, mely (mint látni fogjuk) harminc évvel később a kiállítás központi performanszában is megjelenik. És még egy: Ward Cunningham ugyancsak 1995-ben indította el az első wikit, amelyet Christopher Alexander építészeti mintanyelve ihletett. A „közösen gondozott tudástér” gondolata ugyanabban az évben több helyen is megszületett.

Az Artpool metaforája nem volt elszigetelt. Mark Bernstein 1998-ban, Bálint Anna cikkével egy évben, Hypertext Gardens címmel írt esszét arról, hogy a hipertextet kertként kell tervezni: se nem rendezetlen vadonként, se nem mértani parkként, hanem olyan helyként, ahol a látogató eltévedhet és rátalálhat valamire.

Ültetvény és város (kb. 2000–2012)

A következő évtized fordulata nem egy technológiával, hanem egy keresőmotorral kezdődött. A Google 1998-ban indult, és PageRank-algoritmusa ironikus módon éppen a linkekből nyerte ki az értéket: annál fontosabbnak ítélt egy oldalt, minél több másik hivatkozott rá. A kézzel létrehozott kapcsolatok így egy gépi rangsor nyersanyagává váltak. A látogató ettől kezdve nem bejárta a kertet, hanem egy keresés eredményeként beleugrott egy pontjába. A navigáció értelmezésből ugrássá vált.

Közben megváltozott a weboldalkészítés anyaga is. Megjelentek a dinamikus oldalak (PHP, ASP, adatbázisok), majd a tartalomkezelő rendszerek. A tartalom és a forma szétvált: a szerző már nem oldalakat írt, hanem mezőket töltött ki, a megjelenést sablon határozta meg. Az évtized közepére a Web 2.0 (a kifejezés Tim O'Reilly nyomán 2004-től terjedt el) a felhasználót tartalomgyártóvá tette, de ezzel együtt a hatalom a platformokhoz került. Ugyanez az évtized volt a Flash kora is: látványos, animált oldalaké, melyek egy zárt, szabadalmaztatott bővítményre épültek.

Ebben a korszakban az a városi metafora győzött, amelyet Bálint Anna 1998-ban elutasított. A web a hatékonyság, a skála és a forgalom tere lett. A kertből ültetvény vált: optimalizált, mérhető, monetizálható terület, ahol mindent a hozam szempontjából ültetnek.

Ugyanebben az időben született meg egy másik, nagyra törő elképzelés is. Tim Berners-Lee és szerzőtársai 2001-ben a Scientific American-ben írtak a szemantikus webről: olyan hálózatról, melynek tartalmát a gépek is értelmezni tudják, és melyben a jelentés összefüggésekből épül fel. Ez az álom akkor nagyrészt beteljesületlen maradt: a hatodik fejezetben visszatérek rá, mert most, váratlan és torz formában, megvalósulni látszik.

Ami ebben a korszakban elveszett, az a szerző kéznyoma, a nem lineáris, felfedező navigáció és az ellenpontozás. Ami megjelent, az a skálázhatóság, a személyre szabás, a teljesítmény és a mérhetőség. Az artpool.hu mindezt kívülről figyelte: megmaradt kézzel épített webhelynek, és ez akkor anakronizmusnak tűnhetett. Ma inkább előrelátásnak.

Folyam és platform (kb. 2012–2022)

Az okostelefon elterjedésével a web ismét alakot váltott. A reszponzív dizájn, az egyoldalas alkalmazások és a felhő korában a weboldal egyre inkább alkalmazássá vált, a tartalom pedig folyammá: végtelenül görgethető idővonallá, hírfolyammá, feed-dé. Mike Caulfield 2015-ös előadása, The Garden and the Stream, pontosan ezt a váltást írta le. A kert összefüggő, gondozott, időtlen tudástér, amelyben a dolgok egymáshoz viszonyítva nyerik el értelmüket. A folyam időrendi, pillanatnyi, és mindig az utolsó elem a legfontosabb. A közösségi média a folyam győzelme volt a kert felett.

A kiállítás társrendezvényének címe (A kommunikáció kertjéből az internet sötét erdejébe) erre a korszakra utal, és érdemes pontosan érteni. A „sötét erdő” képét Yancey Strickler 2019-es esszéje, The Dark Forest Theory of the Internet tette ismertté, Liu Ce-hszin Háromtest-trilógiája nyomán. A regényben a világegyetem azért tűnik csendesnek, mert tele van rejtőzködő civilizációkkal, melyek félnek felfedni magukat. Strickler szerint a nyílt web is ilyenné vált: a trollok, a reklám és a figyelemért folyó harc miatt veszélyes hellyé lett, ezért az élő emberi kommunikáció privát terekbe húzódik vissza: hírlevelekbe, zárt csoportokba, üzenetküldő alkalmazásokba. Az erdő csendesnek tűnik, pedig tele van élettel, csak mindenki rejtőzik. A sötét erdő tehát nem egyszerűen az algoritmusok tere, hanem annak következménye: a nyilvános kert elhagyása.

Cory Doctorow az évtized végén egy azóta széles körben használt kifejezéssel írta le a platformok romlását: az „enshittification” azt a folyamatot jelöli, melyben egy platform először a felhasználóit szolgálja, aztán az üzleti partnereit, végül csak önmagát. A kert-ültetvény-folyam sorban ez a pont, ahol a tér már nem is a termésért, hanem a birtoklásért van.

Pusztulás és tartósság

Ez a korszak a digitális pusztulás tapasztalatát is hozta. A Flash 2020. december 31-én megszűnt, és vele együtt a web egy teljes évtizedének látványos tartalma vált elérhetetlenné. A böngészőbővítmények eltűntek, a linkek elrohadtak, a szolgáltatások megszűntek. Az artpool.hu sem maradt érintetlen: a kiállításvezetője is megjegyzi, hogy a NETWORKER BRIDGE néhány oldala ma már nem működik.

Van azonban egy figyelemre méltó ellenpont. Az 1996-ban kézzel írt sima HTML ma is megjelenik bármely böngészőben, miközben rengeteg későbbi, „fejlettebb” technológiával készült tartalom már halott. Az egyszerűség tartós. Ami kevés feltételezésre épül, az kevés ponton törhet el. Ez nem nosztalgikus érv a régi web mellett, hanem mérnöki tapasztalat: a hosszú élet tervezési döntés.

Üvegház vagy ökoszisztéma? (2022–2026)

Új lehetőségek

A generatív mesterséges intelligencia megjelenése a weboldalkészítés minden rétegét átalakítja. A generatív felületek a felhasználóhoz és a helyzethez igazodva, valós időben állítják össze az oldalt: a weboldal szó szerint „nő” a látogatóhoz. Az MI-asszisztált fejlesztés gyökeresen megváltoztatta a kódírás gyakorlatát. Andrej Karpathy 2025 elején a vibe coding kifejezéssel írta le azt a módot, melyben a fejlesztő szándékot fogalmaz meg természetes nyelven, a kódot a gép írja, az ember pedig ellenőrzi és irányítja. Ha arra gondolok, hogy 1995-ben minden egyes linket kézzel írtam be, ez a különbség szinte felfoghatatlan.

A web közönsége is megváltozik. A machine-first szemléletben az oldalak már nemcsak embereknek, hanem mesterséges intelligencia-ágenseknek is készülnek: szemantikus jelölés, strukturált adatok, a gépi olvasóknak szóló összefoglalók (az llms.txt-javaslat) jelzik ezt az irányt. Az intent-driven design eszménye pedig az, hogy a legjobb interfész az, melyik nincs: a felhasználó megfogalmazza a szándékát, és a rendszer végrehajtja. Mindez valódi lehetőség: gyorsabb prototípusok, jobb hozzáférhetőség, a nyelvi korlátok lebomlása.

Árnyékok

A lehetőségek mögött azonban a korábbi korszakok tendenciái teljesednek ki. Az első a közvetítés. A keresőmotor a kertbe ugrást tette lehetővé; az MI-alapú válaszgép már ugrani sem enged. Összefoglalja az oldalt, és a felhasználó el sem jut oda. A weboldal így egy gép nyersanyagává válik, olyan szövegkészletté, melyből a válasz készül. A szerző kéznyoma nemcsak elmosódik, hanem láthatatlanná válik.

A második a betakarítás kérdése. A kiállítás egyik legfontosabb felismerése, hogy a Wayback Machine robotjai nem boldogulnak az artpool.hu-val: az oldal nagy, bonyolult linkszerkezetű, és sok olyan „árva” oldalt tartalmaz, melyet a robotok nem találnak meg. A nyelvi modellek tanítóadatait gyűjtő robotok viszont a nyílt web jelentős részét bejárták. Ki arat tehát a kertben, és kinek a hozzájárulásával? A robots.txt és az llms.txt körüli viták ennek a kérdésnek csak a technikai felszínét érintik. A mélyebb kérdés az, hogy egy kulturális archívum nyitottsága, mely 1995-ben a szabad információáramlás ígérete volt, ma egyúttal a gépi kisajátítás lehetősége is.

A harmadik az archiválhatatlanság. Ha minden látogató más, valós időben generált oldalt lát, akkor nincs közös tárgy, melyet meg lehetne őrizni. Az 1997-es artpool.hu kimenthető, lefényképezhető, kinyomtatható: a kiállításon ki is nyomtatták. Egy 2026-os generatív felület elvileg nem, mert nem létezik a látogatás előtt és után. Ezzel a közös hivatkozási pont is elvész: miről beszélünk, ha mindenki mást látott?

A negyedik a bejárás megszűnése. Az interfész nélküli interfész eszménye éppen azt számolja fel, ami Galántainál a lényeg volt: a navigációt mint tartalmat, a bejárást mint megismerést. Ha a szándékot egy ágens hajtja végre, a kertben már senki sem sétál. A „halott internet” képe (az a félelem, hogy a hálózat forgalmának nagy része már gépek egymás közötti kommunikációja) ennek a végpontja.

Maggie Appleton 2023-ban Strickler gondolatát továbbfejlesztve arról írt, hogy a generatív MI még tovább sötétíti az erdőt: a gépileg gyártott tartalom elárasztja a nyílt webet, és egyre nehezebb megkülönböztetni az emberi hangot a szimulációtól. Az erdő így nemcsak veszélyes, hanem kísérteties is lesz.

Végül érdemes visszatérni a szemantikus webhez. A machine-first web bizonyos értelemben annak megkésett megvalósulása, amit Berners-Lee 2001-ben elképzelt: a gépek valóban értelmezik a web tartalmát. Csakhogy a cél közben megfordult. A szemantikus web az emberek közötti jelentésgazdagítás eszköze akart lenni; a mai gépi web nagyrészt a gépek etetéséről szól. Ez az a pont, ahol a kert helyett automatizált üvegház jön létre: kontrollált klíma, gyors növekedés, optimalizált hozam és kertész nélkül. A jelenség a gépiesítés általánosabb problémájának része, melyet Az Elgépiesített Ember: az MI és a nyelv szerepe az embertelenség újratermelésében című tanulmányomban részletesebben vizsgálok.

A kiállítás válasza

A kiállítás erre a helyzetre nem elméleti, hanem gyakorlati választ ad. Roddy Hunter elmentés (artpool.hu) című munkája a kiállítás nyolcvanhat napja alatt naponta egy-egy, véletlenszerűen kiválasztott, a Wayback Machine által addig nem rögzített artpool.hu-oldalt mentett el kézzel. Mivel az oldalt kézzel építették, a megőrzése is csak kézzel lehetséges. Ami kézzel nőtt, azt a gép nem tudja maradéktalanul betakarítani.

A megnyitón bemutatott performanszban ( c a p t u r i n g {a r t p o o l . h u} ) Hunter a múzeum „bizonytalansági őreként” járőrözött, figyelmét egy videóra irányítva, melyen egy láthatatlan kéz ment le weboldalakat. A kurátorok a gondoskodás és a szorongás gesztusaként írják le a munkát. Ez a kettősség Derrida archívumlázára rímel, de mást is mond: azt, hogy a megőrzés maga is gondozás, és hogy a gondozás nem automatizálható teljesen. A kertészet a megőrzésre is érvényes.

Lehet-e organikus egy weboldal?

A kérdésre a válasz igen, de csak akkor, ha pontosan meghatározzuk, mit is értünk organikuson. A mai dizájn-szókincsben az organikus többnyire formai jelző: hullámos vonalak, folyékony elrendezés, aszimmetria, rácsot elvető (anti-grid) kompozíció, természetből vett, biomimetikus minták. Ez a formai organikusság, és jórészt divat. Egy hullámos, generatív formájú weboldal lehet teljesen gépies: sablonból készül, senki sem gondozza, és a következő újratervezéssel eltűnik.

A strukturális organikusság más. Jegyei az élő rendszerek jegyei: növekedés, gondozás, visszacsatolás, anyagcsere és hanyatlás. Az artpool.hu ránézésre 1997-es weboldal, egyáltalán nem hullámos és nem folyékony. Mégis organikus, mert harminc éve nő, gondozzák, új részek hajtanak ki belőle, régi részek elhalnak, és a belső összefüggései mindvégig megmaradnak.

Ennek az organikusságnak több elméleti kerete is van. Humberto Maturana és Francisco Varela az autopoiesis fogalmával az élőt olyan rendszerként határozta meg, mely önmagát hozza létre és tartja fenn; Erdély Miklós-nál ugyanez a gondolat a művészet szintjén jelenik meg. Koestler holarchiája a részek és egészek egymásba ágyazódását írja le. Christopher Alexander The Nature of Order című művében „élő struktúráról” beszél, mely nem tervezés, hanem fokozatos, egymásra épülő átalakítások révén jön létre: és Alexander mintanyelve, mint említettem, közvetlenül inspirálta a wiki megszületését. Az organikus weboldal tehát nem úgy néz ki, mint egy élőlény, hanem úgy működik.

A hanyatlás is ehhez tartozik. A kertnek évszakai vannak, és ami elhal, az is része a rendszernek. Az artpool.hu nem működő oldalai nem egyszerűen hibák, hanem a digitális kert természetes pusztulásának jelei, melyek éppen azt teszik láthatóvá, hogy a kert gondozásra szorul. A gondozás pedig ember nélkül nem megy.

Ebből következik, hogyan viszonyulhat a mesterséges intelligencia az organikus webhez. Ivan Illich 1973-as Tools for Conviviality című könyvében a „baráti”, emberléptékű eszközt állította szembe az ipari eszközzel. A baráti eszköz az ember képességeit bővíti, az ipari eszköz az embert a saját logikájához igazítja. Az MI lehet kertészsegéd: segíthet oldalakat menteni, elveszett linkeket helyreállítani, archív anyagokat leírni, összefüggéseket javasolni. De lehet a kertész helyettesítője is, és akkor a kertből üvegház lesz.

A web harminc évét így négy képpel lehet leírni. A kert a gondozás, az összefüggés és a lassúság tere. Az ültetvény vagy város a hatékonyságé és a skáláé. A folyam a feed-é és a platformé. Ami most következik, lehet ökoszisztéma (ha tudatosan gondozzuk), vagy szimulált természet, ha csak automatizálunk.

Irányzatok 2026 körül

A jelen irányzatai ebben a feszültségben helyezkednek el. Az egyik oldalon a vibe coding, a gépi olvasásra optimalizált web, a generatív és szándék vezérelt interfészek, a hiper-személyre szabás állnak, és ezekkel együtt a magánszféra védelmének egyre erősebb igénye. Ugyanide tartozik a formai organikusság is, mely a dizájn világában most a legdivatosabb irány.

A másik oldalon egy csendesebb, de figyelemre méltó ellenmozgás bontakozik ki. A digitális kert mozgalom (melynek történetét és szellemiségét Maggie Appleton 2020-ban foglalta össze) személyes, folyamatosan gondozott, nem időrendi weboldalakat épít, melyekben a jegyzetek egymásra hivatkoznak, lassan érlelődnek, és soha nincsenek „készen”. Ez szinte szó szerint Galántai György 1997-es programja. Az Artpool ebből a nézőpontból nem egy letűnt kor emléke, hanem egy ma is élő irányzat korai, tudatos, művészi megvalósulása. Mellette erősödik az indie web és a small web szemlélete, a kézzel kódolt esztétika újraértékelése, a független, személyes oldalak visszatérése.

Harmadik irány a decentralizáció. A Fediverzum (a Mastodon) és a Bluesky mögött álló AT Protocol olyan hálózatokat épít, melyeket nem egyetlen platform birtokol. Itt harmincéves rím hallható: az Artpool 1992-ben a Decentralizált Hálózati Világkongresszus budapesti ülésszakát rendezte meg. Ugyanaz a szó, harminc év különbséggel és ugyanaz a vágy: hogy a hálózat a résztvevőké legyen.

Végül a megőrzés. A Wayback Machine mellett olyan eszközök jelentek meg, mint a Rhizome által fejlesztett Webrecorder, mely a bonyolult, interaktív weboldalak hű archiválását teszi lehetővé. A kiállítás kérdése (hogyan archiválódnak maguk az archívumok?) ezen a ponton technikai és kulturális kérdés egyszerre.

A kultúra mint kertészet

A kert-metafora ereje végső soron abból fakad, hogy nem is metafora. A latin cultura a colere igéből származik, melynek jelentései egyszerre művelni, lakni, gondozni és tisztelni. A kultúra tehát eredeti értelmében kertészet: a föld megművelése, az ott-lakás és a gondoskodás egysége. Ugyanebből a tőből ered a cultus is. Amikor Galántai György a művet megművelendő területnek nevezte, a szó legrégebbi jelentéséhez tért vissza.

A kert a filozófia történetében is kitüntetett hely. Epikurosz iskolája Athénban a Kert (Kēpos) nevet viselte: olyan közösség volt, melyben a filozófia életforma volt, nem tananyag. A paradicsom szó a görög paradeisos-on keresztül az óiráni pairidaēza szóra megy vissza, mely körülkerített helyet jelent. A kert eredetileg határolt terület, hortus conclusus, a web viszont nyitott. Ez a feszültség ma élesebb, mint valaha: nyitott kert-e még a kert, ha a nyitottság a gépi kisajátítás lehetőségét is jelenti? Strickler sötét erdejének lakói, akik zárt csoportokba húzódnak vissza, voltaképpen újra falat építenek a kert köré. Voltaire Candide-jának zárómondata, hogy műveljük a kertünket, ebben a helyzetben nem a világtól való visszavonulás tanácsa, hanem a gondoskodás felelősségéé.

Bernard Stiegler a technikát pharmakon-nak nevezte, a görög szó kettős jelentése szerint: méregnek és gyógyszernek egyszerre. Késői műveiben a gondoskodás került gondolkodása középpontjába: annak belátása, hogy a technika nem önmagában jó vagy rossz, hanem attól függ, milyen gondozási gyakorlatok veszik körül. Byung-Chul Han 2018-as Lob der Erde (A föld dicsérete) című könyvében arról ír, hogyan kezdett kertészkedni, és hogyan tanította meg a kert a digitális simaság ellenszerére: a lassúságra, a várakozásra, az ellenállásra, a másik (a föld, a növény, az évszak) tiszteletére. Heidegger technikafilozófiája pedig azt a különbséget nevezi meg, mely az üvegház és a kert között húzódik: a Gestell, a világ készletté tétele, szemben a poiészisszel, az előhozással, mely hagyja, hogy a dolog a maga módján jelenjen meg.

A kert tehát nem idillikus kép, hanem munkafilozófia. Gondozást, időt, figyelmet és felelősséget jelent: azt, amit a gép nem tud átvenni, legfeljebb segíteni.

Tudunk-e még kertészek lenni?

Az artpool.hu harminc éve nem technikatörténet, hanem gondolkodástörténet: annak története, hogyan lehet az információt élő, összefüggő, szabadon áramló rendszerré tenni. Galántai György a kezdetektől tudta, amit a web fősodra csak most kezd újra felfedezni: hogy a weboldal nem termék, hanem terület, és hogy a kapcsolatok minősége fontosabb, mint a forgalom mennyisége.

A kérdés ma nem az, hogy „jobb-e” a web, mint harminc évvel ezelőtt. Technikailag összehasonlíthatatlanul többre képes. A kérdés az, hogy tudunk-e még kertészek lenni a mesterséges intelligencia korában. A web akkor organikus, ha a technológia a kapcsolatok szolgálatában áll, és nem fordítva.

Erre a kérdésre maga a kiállítás adja meg a választ. Roddy Hunter kézzel ment, Galántai György kézzel rajzol, én annak idején kézzel kódoltam. Ez nem nosztalgia, hanem módszer. A mesterséges intelligencia mellett is gyakorolható, ha a gép eszköz marad a kapcsolatok szolgálatában, és nem válik a kapcsolatok helyettesítőjévé. Az MI lehet a kertész segédje, de a kert attól kert, hogy valaki felelősséget vállal érte.

1995-ben én írtam a kódot. Most tanúja vagyok annak, hogy ez a kert tovább él. Az Artpool mottója szerint a természet nem épít külön törvényeket, hanem nagy, egységes törvényei vannak. Ha ez így van, akkor a digitális kertre is ugyanaz a törvény vonatkozik, mint minden kertre: csak az marad meg, amit gondoznak. A kérdés az, hogy a következő harminc évben is lesz-e majd, aki megműveli.

Kapcsolódó kiállítás:

archivuminternetwork – az artpool.hu 30 éve

Artpool Művészetkutató Központ
(1135 Budapest, Szabolcs utca 33–35., D épület, 1. emelet)

Kapcsolódó esemény:

„Tudunk-e még kertészek lenni?”
kerekasztal-beszélgetés

2026. október 7., 17:00 óra, Artpool

Résztvevők: Tölgyes László András, futurista, zsurnaliszta, az artpool.hu első webmestere,
valamint Galántai György és  Klaniczay Júlia
Moderátor: Cséka György

A cikk eredeti megjelenése:

Tölgyes László András: Az artpool.hu harminc éve a kerttől az üvegházig, linkedin.com, 2026.10.02.

Tölgyes László András: Csak az marad meg, amit gondoznak / Az artpool.hu harminc éve a kerttől az üvegházig, substack.com, 2026.10.02.

A STALKER képei a Fragment:Flow-val, TIXL-el és TouchDesigner-el készülnek.