Ken Friedman: Jegyzetek az alternatív sajtó történetéhez
Friedman, Ken: Notes on the History of the Alternative Press, Lightworks, No. 8-9, 1977, pp. 41-47. (Ed. By Charlton Burch)
Akkoriban, amikor a betűszedés feltalálása bevezette a „modern” nyomtatást a nyugati világba, még minden kiadás alternatív kiadásnak számított. Akkoriban a tények, az eszmék és még a hírek is szájról szájra terjedtek, mind az udvarban, mind a vidéken. Ezek a szó eredeti értelmében kerültek „kiadásra”: nyilvánosságra hozták, közzé tették, kijelentették. A könyvek ekkoriban a szerzett tudás és a kinyilatkoztatott igazság ritkaságszámba menő dokumentumai voltak; a társadalomnak csak azon szűk elitje számára voltak elérhetőek, akik egyáltalán olvasni tudtak. Még a tudósok is csak ritkán birtokoltak könyveket; általában előadásokat látogattak az akadémián és az egyetemen. Maga az előadás (lecture) szó is az egyetemről eredeztethető: a mesterek és a professzorok könyvek és jegyzetek hangos felolvasásával oktatták az összegyűlt hallgatókat.
A modern kiadási tevékenység a kezdetek kezdete óta magában hordozta a forradalom magjait, hiszen elvileg az egyház és az állam közbeavatkozása nélkül tette lehetővé a tudás terjesztését. A gyakorlatban viszont a korai nyomdászokat rendszeresen vádolták eretnekséggel és felségárulással. Bizonyos helyeken maga a nyomtatás volt törvénybe ütköző, míg máshol a korona és a klérus árgus szemekkel őrizte, és adta ki az engedélyeket a pénzverés ellenőrzéséhez hasonló körültekintéssel. A nyomtatás hatalmat reprezentált, az eszmék, a betűk és a „sárkány fogak” hatalmát[1], amelyek pillanatok alatt teljes fegyverzetben kelnek életre, amint a megfelelő, termékeny földbe vetik őket. Az úttörők forradalmától eltávolodva, mára nehezünkre esik megérteni az uralkodók sajátos félelmét a nyomtatástól. Tisztában voltak azzal, amit mi már hajlamosak vagyunk elfelejteni: a nyomtatás eszméket hordoz, és olyan perspektívák rejlenek benne, amelyek megváltoztathatnak sorsokat, államokat és nemzeteket.
Egészen a közelmúltig a nyomtatás és a kiadás természetüknél fogva kisléptékű és helyi folyamatok voltak. Már jóval a betűszedés nyugati megjelenése előtt létezett a fadúcos nyomtatás és virágoztak a nyomdászcéhek. A középkor bestsellereinek az emblemata és a gemalpoesie bizonyultak; ezek képeket, szavakat és drámát ötvöztek mind az olvasni tudó, mind az analfabéta közönség szórakoztatására. A modern értelemben vett sajtó megjelenésével a könyvek (többek közt a Biblia) kerültek az eladási listák élére. De ha már a Bibliát említjük, ne feledkezzünk el Shakespeare munkáiról, vagy Tom Paine Józan eszéről; ezek a maguk idejében mind bestsellernek bizonyultak és nem pusztán egy kiadó vagy egy sor ügynök döntése következtében. Sokkal inkább a közönség körében őszintén kedvelt és keresett kiadványokról van szó, amelyeket a nyomtatási hely környékén terjesztettek. Talán néhány példány távolabbi vidékekre is eljutott, hogy ott újabb kiadásokat készítsenek belőlük. Szinte annyiféle kiadás készült, ahány helyre eljutott az adott kiadvány. Az egy cég által több százezres példányszámban kiadott kiadványok nem jöhettek létre egészen a múlt század közepéig; a tömeggyártás jelensége csak az utóbbi években vált jellemzővé.
Az eszmékhez hasonlóan, az információ is csak lassan kirajzolódó mintázatokban terjedhetett: a szerkesztő levelet kapott egy barátjától, amit kiadott; így jött létre a tudosító szerepe. Az újságok egymástól vettek át történeteket: lapról lapra, egyesével másolták a híreket, így jöttek létre a hírügynökségek, a távirati irodák ősei. Sok esetben a városi nyomdász, szerkesztő és kiadó személye megegyezett, sőt, gyakran a helyi újság irodája egyszerre volt papír és írószer kereskedés, valamint könyvesbolt és könyvtár is.
Az elektronikus korszak beköszöntével a távirati irodák és a tömegkommunikációs médiumok sugárzási lehetőségei új, a hír- és információcsere világának megfelelő, egységes vizuális felületet alakítottak ki. Persze a nagy kiadók és rádióadók egységes arculata valójában felszínesebb, mint ahogy első ránézésre látszik, mégis, ebben a világban a közlés módja az eltérő árnyalatok és hangsúlyok ellenére hasonló maradt. A stílus adja el az újságot, és emeli a részesedést a média piacon. Éppen ezért uralják manapság a (nézői és olvasói) piacokat a „sikeres” stílusok. Ugyanígy a könyvpiacot is néhány nagy és sikeres vállalat tartja kézben: ezek irányítják a teljes tömegtermelést és a piac oroszlánrészét.
A koloradói Aspen magazint 1965-ben kezdték el kiadni, ma már nem működik. Minden szám egy adott témára fókuszált, mint pl: Andy Warhol, Marshall McLuhan és a pszichedélia.
Kispéldányszámú magazinok és irodalmi folyóiratok több száz éve léteznek már, mégis csak mostanában kaptak erőre a kispéldányszámú politikai újságok és kapcsolódó vállalkozások.
Ez a most szóba kerülő, a Beat mozgalommal és annak alkotóival, költőivel együtt érkezett alternatív kiadvány az első olyan [jellemzően kispéldányszámú] forma, amely jelentős hatást gyakorol az amerikai piacra. Már amikor a San Francisco-i City Lights kiadó közreadta Allen Ginsberg Üvöltés c. költeményét, láthatóvá vált az első cseppje annak a tengernek, amivé a mozgalom egy évtized alatt vált.
Túlzás lenne mindent az Üvöltésre visszavezetni, de ahogy oly sok igazság ered eltúlzott tényekből, a művészet, irodalom és alternatív kiadás egymásrahatásának története az Üvöltésben a legjellegzetesebb. Ez a Beat mozgalomban összpontosuló interakció, melyet egyszerre jellemzett a mindenre kiterjedő ellentmondásosság, valamint a közvélemény széleskörű érdeklődése, előre vetítette a változásokat, amelyek később átalakították az észak-amerikai közmédia főbb szektorait[2].
E törekvés másik jelentős fókuszpontját az a zeneszerzőkből és képzőművészekből álló művészkör tagjai alkotják, akik New Yorkban John Cage-dzsel tanultak az Új Iskolában, a szabadelvű, intermediális „életiskolájában”. Néhányukban új vízió fogalmazódott meg a kultúra lehetőségeivel kapcsolatosan; elutasították a nyilvánosság létező csatornáit, páran saját kiadói hálózatok kiépítésébe fogtak.
Ezen művészek legfontosabb kifejeződése a Fluxus[3] néven elhíresült nemzetközi csoport lett, amely a kiadás és a performativitás terjesztésére alakult az 1960-as évek elején. A Fluxus eredeti értelmében közelített a kiadás eszméjéhez: „nyilvánosságra hozni és kijelenteni”. Ez szükségszerűen vezetett az alternatív terek, filmek, fesztiválok és a nyilvános tevékenységek további formáinak létrehozásához, valamely ponton ezek mind összekapcsolódtak az alternatív sajtóval is.
John Cage és a Fluxus hozta létre azt a táptalajt, amiből a művészkönyvekkel, -kiadványokkal foglalkozó legnagyobb és legbefolyásosabb vállalkozás kinőtt; a Something Else Press[4], amely a kiadót alapító művész és zeneszerző Dick Higgins és a Fluxus szerkesztő George Maciunas közti rövidéletű viszály eredményeként alakult meg 1963-ban. A Something Else Manifesto-val beharangozott kiadó a „beleinket megtöltő művészet kiüldözését” ígérte.
Tom Hosier Modern Correspondence-e és postacíme.
A San Francisco-i Dadazine és a Quoz. Kapcsolat: Bill Gaglione és postacíme.
A Something Else Press filozófiáját racionálisabban fejezte ki a kiadó 1967-68-as katalógusának, a The Arts of the New Mentality (Az új mentalitás művészetének) első bekezdése. Ebben Higgins azt írta, hogy jelenleg az irodalom Aranykorában élünk, de ez az irodalom kiadatlan marad a felülről kontrollált média és könyvipar fojtogató természete miatt. Irodalom alatt Higgins azokat a forgalomban lévő eszméket értette, amik a kultúránkat, művészetünket és tudományunkat informálják, valamint a szépirodalmat: a költészetet és az írást. Rámutatott a művész és a gondolkodó elsődleges feladatára: termelővé kell válniuk. Ha új eszmék és új könyvek megjelenését szeretnénk látni, akkor azokat mi magunknak kell kiadnunk.
Az 1960-as évek közepe az alternatív kiadás termékeny talaja volt. Berkeleyben 1963-ban alapították a Berkeley Barb c. újságot, majd az egy évvel később alakult Los Angeles Free Press-szel közösen létrehozták a később Underground Press Syndicate néven elhíresült vállalkozást. Az U.P.S. a legnagyobb lökést Walter Bowart New York-i művésztől kapta, aki megalapította, kiadta és kezdetben szerkesztette az East Village Othert, a műalkotásként megalkotott újságot, ami a híreket és információkat városkép-kollázsként közölte. Bowart és néhány más, hasonló újság szerkesztője 1966 végén úgy döntött, hogy a kölcsönös önsegélyezés jegyében együttműködik. 1967 januárjában gyűlést szerveztek , amely egybe esett a The San Francisco Oracle (egy másik U.P.S. újság) által szervezett „Human Be-In” eseménnyel. Ez volt az első azon „be-in”[5]-ek és „love-in”-ek sorában, amik benépesítették a '60-as évek második felét. Egy Time-Life riporter telefonos interjúja során megkérdezte Bowartól, hogy fogják majd hívni az új hírügynökséget. Walter, aki hirtelenjében nem jutott szóhoz, kinézett az ablakon, meglátott egy United Parcel Service teherautót elhaladni és azt felelte: „Hát... az U.P.S.” Amikor megkérdezte a riporter, hogy mit jelent a rövidítés, gyorsan rávágta: „The Underground Press Syndicate.” Ilyenféleképpen, a kollázs módszer használatával találta fel a művész az 1960-as éveket fémjelző egyik legfontosabb kiadói stílus jellegzetességét és nevét.
Mielőtt visszatérnénk a művészeti világhoz, egy kicsit érdemes elidőzni az U.P.S.-nél. Az 1967 januári találkozón 7 kiadó képviseltette magát San Franciscóban és a Stinson Beach-en, ahol a hírügynökséget alapították. Ezek (pedig) a már említett 1) East Village Other, a 2) Berkeley Barb és a 3) Los Angeles Free Press mellett a következők voltak: a Washington D. C.-ben székelő 4) Underground magazin, ami elsősorban a konkrét költészet és avantgarde művészet kiadásával foglalkozott; a detroiti 5) Fifth Estate újság egy lépéssel a hagyományos „Fourth Estate” után; a 6) San Francisco Oracle vizionárius kiadványa, amit a pszichedelikus forradalom és az eksztatikus folyamatok iránt elkötelezett költők, művészek szerkesztettek és hoztak létre; valamint a 7) Fluxus West, a Fluxus mozgalom egyik leányvállalata, mely a kortárs művészetet hivatott összekapcsolni a társadalmi-kulturális tudatossággal. A később néhány száz kiadványosra duzzadó U.P.S. itt kezdődött: művészek, költők és további ellenállók keveréke hozta létre, amelyben minden résztvevő jogot formált rá, hogy a saját, egyéni módján fejezhesse ki önmagát anélkül, hogy semmibe vennék, vagy eltorzitsák a mondandóját. A U.P.S. zajos története során volt, hogy majd' 400 tagot számlált: nem csak Észak-Amerikából, az egész világról csatlakoztak hozzá. Még viszonylag gyors szétesését követően is, az U.P.S. inspirálólag hatott sok száz underground és underground hatásokkal rendelkező közösségi típusú újságra, amelyek az U.P.S. korától kezdve szökkentek szárba.
Az ezt követő időszakban számos alternatív projekt jelent meg a művészeti világban. A Fluxus mellett, ami egyszerre érte el mind a magas művészetet, mind a tömegkultúrát, és a Something Else Press mellett, ami a legnagyobb területet fedte le teoretikus és dokumentarista kiadásban, újabb egy-egy témára szakosodott közvetítők, kiadók jöttek létre. Megemlítendő a Letter Edged in Black Press, a William Copley művész szervezésében. A kiadó olyan multiplika magazinokat jelentetett meg, amelyekben nem csak gondosan készített trükkös mellékleteket és kihajtogatható betéteket helyezett el, hanem mára nevessé vált művészek szignált műveit is. A Letter Edged in Black Press kiadványok inspirálták az Aspen magazint, amely kiadvány a Fluxustól és a Something Else Press-től is vette eszmeiségét – és a publikált munkákat is.
A '60-as évek közepén született meg az akkor még alternatívnak számító Artforum folyóirat is Los Angelesben. Az Artforum sikere és a művészeti világra gyakorolt hatása jól szemlélteti, hogy egy radikális vállalkozásként induló projekt is befuthat, és gyökeres változásokat hozhat a befolyásolni kívánt területen, olyannyira, hogy az adott terület intézményesült médiumává válik, ezzel saját erejére és hatalmára hivatkozva új alternatívák megjelenesét is elősegíti.
A hatvanas években sok fontos magazin jelent meg. 1966-ban a Sacramentóban, Kaliforniában székelő Composer/Performer Editions létrehozta a Source magazint, ezt a pazar 29x36 centiméteres lapot, ami rendszeresen közölt különleges megoldásokat és hanglemezeket is. A Source fiatal zenészek és művészek/zeneszerzők/performerek munkáit hozta le, különböző médiákon és a korszak stílushatárain átívelően. A jelentős új számok mellett performanszok fotódokumentációját jelentette meg, valamint a kortárs zeneszerzők Pauline Ovieriros-tól és Jim Tenney-től Phil Glassig és Nicholas Sionimskyig terjedő körének filozófiai szövegeit publikálta. Több számot meghívott vendég szerkesztők állítottak össze, mint például John Cage, Ken Friedman és Alvin Lucier.
Ugyanebben az időszakban kezdtek kialakulni a résztvevők szerkesztette magazinok és antológiák. 1968-69-ben Kaliforniában született a koalíciós alapokon kiadott Amazing facts magazin, Németországban pedig létrejött az Omnibus News, amibe a résztvevők saját oldalaikat küldték el többféle változatban. Ez utóbbi forma igen hosszúéletűnek bizonyult, és nagy sikerrel használta később az Ace Space Company is Kanadában a Space Atlas folyóiratukhoz, valamint a New York-i Assembling Press az Assemblinghez[6]. Míg a legtöbb ezen címek közül már nem jelenik meg, az Assembling továbbra is virágzik Richard Kostelanetz, Henry Korn és Michael Metz vezetésével: idén jelenik meg a Seventh Assembling. A széleskörűen terjesztett és hozzáférhető Assembling számtalan hasonló kiadvány létrejöttét inspirálta, a helyi művészeti iskolai kiadványoktól kezdve az olyan nemzetközi lapokig, mint a latin-amerikai Orgon és az Ovum[7].
Az 1960-as évek végére virágba borult a művészek vezette kiadók és a művészkönyvek világa, ez utóbbi terület olyan kiterjedt és gazdag, hogy bemutatásának önálló cikket lehetne szentelni[8]. Kanada kifejezetten bővelkedett a művészkiadókban: a teljesség igénye nélkül említem meg az Image Bank-ot[9], a General Idea-t, a Coach House Press-t, a Fanzinit, az Intermedia Press-t, a Talon Books-ot, és még sok más lapot, amelyek még a korai 1970-es években is aktívak voltak. Több kanadai kiadó is adott ki folyóiratokat és speciális formátumú kiadványokat, például képeslapokat. A '70-es évek elején egy ideig Kanada számított a művészek által és művészek számára készülő alternatív kiadók központjának. Közülük sok kiadó szorosan együttműködött alternatív terekkel és kiállítási programokkal: ez mostanra jól kifejlett területté vált, hála a Canadian Association of Non-profit Artists' Centers (CANPAC)- nak, amely tevékenységi területe a Transz-Kanadai Autópályától húzódik lefelé és Victoriától Halifaxig pumpálja keresztül eszmeiségét a kanadai provinciákon, mintha olajat keringetne egy finoman hangolt motorban. E folyamat kibontakozásával párhuzamosan vesztett erejéből a Something Else Press: a hosszan tartó termékeny és kreatív időszak a vége felé tartott. Kanada töltötte be a korábbi vákumot, trafóházként és jelzőtűzként szolgálta a kanadaiak által „Eternal Network”-nek nevezett nemzetközi hálózat szellemiségének hirdetését és fejlesztését világszerte. A kanadai vezetők listája olyan neveket foglal magába, akik mára a művészeti világ jeles figuráivá avanzsáltak, mint Michael Morris, Mr. Peanut, Cliver Robertson és a tiszteletbeli kanadai Robert Filliou, valamint az olyan kultikus hősök, mint A.A. Bronson, John Jack Baylin, és a hőn szeretett Ed Varney a névtelen Poem Company-ból.
Ezalatt Európa sem aludt, persze. Németország régóta a művészkiadók központjának számított; elsősorban Hansjörg Mayert kell megemlítenünk, aki a kortárs kísérleti vénát képviselte, más művészek pedig, mint Dietrich Albrecht[10], a proletár pozíciót tartották. Sajátos helyzetnek örvend a német Joseph Beuys, akinek a tevékenységéből több száz könyv, multiplika, tárgy, leírás, kiadvány, kommentár és katalógus született. Hozzá hasonlóan, barátja és kollégája, Klaus Staeck[11] is egyszerre művész és kiadó, aki egyedi pozíciót foglal el a német radikális politikai művészetben. Németországban, akárcsak Kanadában, vagy mint az internacionalista Amerikákban, ugyanazok a kiadók adtak ki a könyveket, és azonos kiadói jelzéssel újságokat, képeslapokat, multiplikákat jelentettek meg.
1965-ös Copley monográfia Dieter Rot munkásságáról.
Legendás hírű művész-kiadó a híres izlandi-svájci-német újító, Dieter Roth[12]. Dieter Roth (úgy is ismert, mint Diter Rot vagy Diter Roth vagy mint Karl Deitrich Roth) kétségkívül minden más ma élő jelentős művésznél több művészkönyvet tervezett és nyomtatott. Több száz kiadványával, kicsivel, naggyal, minden ismert, és általa feltalált nyomtatási módszerrel dolgozó Roth az elmúlt 20 évben kiapadhatatlan forrásként ontotta magából a könyveket és az egyéb nyomtatott műtárgyakat. A valamikori sikeres tervező ma Európa egyik vezető művésze. Az Edition Hansjorg Mayer néhány évvel ezelőtt elkezdte kiadni Roth Collected Works-ét; ezidáig 20 kötet jelent meg, és mindegyik több művet is magába foglalt. Jelenleg negyven további kötet megjelentetését tervezik, hogy elérhetővé tegyék a művészkönyv prófétájának eredeti műveit nyomtatott formában. Azt pletykálják, hogy mostanra a teljes 60 kötet sajtó alatt van, Dieter pedig 60 újabb eredeti könyvet és projektet készített ez idő alatt, hogy ezeket is újranyomják majd a komoly kereslet kielégítésére. Roth, aki egyszemélyben tipográfus, designer, művész, nyomdász, feltaláló és kiadó, a legtermelékenyebb és legbefolyásosabb művésszé vált a művészkönyvkiadásért elkötelezettek sorában. Jóllehet alapvetően csak a saját munkáit adja ki, mégis legalább akkora hatást gyakorolt a művészkiadványok világára, mint Dick Higgins és Hansjörg Mayer más művészek munkáinak kiadásával. Roth, Higgins és Mayer mellett meg kell említeni Wolf Vostellt[13], a német happenert, illetve George Maciunas Fluxus művészt is. Őket az európaiak, kanadaiak és a tájékozott amerikaiak is a kortárs generáció egyaránt legalább olyan fontos alakokként ismerik el, mint a múltban a Dada és a Bauhaus mozgalmak tipográfus-nyomdászait.
Az 1960-as évek végétől Olaszország sokban hasonlított Németországra: megjelent a Flashart, Arc Do, Ed 912, Multipla, Tau/Ma, Data, Aaa és más kiadványok. Mind Olaszország és Németország látványosan profitált a Futurizmus, Dadaizmus és Bauhaus örökségéből és hagyományából.[14]
Angliában az építészet szerepe a művészkiadványok területén jelentősebb volt a kontinensen vagy Amerikában tapasztalhatóaknál. Építészek és művészek gyakran dolgoztak együtt kis kiadványok szerkesztésén, sok magazin foglalkozott konkrét és vizuális költészetettel. Az olyan magazinok, mint az Arcade, Kontexts, Stereo Headphones és egyebek világszerte közönségre találtak.
1970-ben egy angliai Fluxus West központ megalakulása eredményezte a Fluxshoe[15] c. folyamat-kiállítást és performansz fesztivál-sorozatot, ami beutazta Nagy-Britanniát 1972 és '73 során. Szintén ebből a folyamatból nőtte ki magát a Beau Geste Press, amely a művészkiadók gyöngyszemévé vált a hetvenes évek közepére. A mára megszűnt Beau Geste nyomdokain jelent meg az Ecart Publications Svájcban és az Edition After Hand Dániában. Ezen kiadók egyik különlegessége, hogy fizikailag is az alapítók készítették a kiadványaikat: ahelyett, hogy külsős cégekkel szerződtek volna, maguk szereztek be kis nyomdagépeket és mindenre kiterjedően irányították a termelést. A Beau Geste Schmuck[16] magazinjában és az Ecart kiadványaiban is, a többszöri nyomás, a színek, az átfedések és a speciális effektek hozták létre az elérhető legelegánsabb és legszebb művészkönyv példányokat. Ezek közül jónéhány elérhető az amsterdami Other Books and So könyvkereskedésben, amely egyfelől még mindig terjeszti a megmaradt Beau Geste anyagokat, másfelől a világ egyik legjobb könyvesboltjának számít, ahol közvetlenül lehet megvenni és megrendelni művészkönyveket.
Ma már a művészkönyvek terjesztése is világszerte megoldott; az Egyesült Államokban a Franklin Furnace, a Printed Matter[17] és más központok látják el ezt a feladatot. A Dumb Ox legutóbbi száma a művészkönyv jelenséget mutatja be, többek közt tartalmazza a helyek listáját is, ahol ezek megtekinthetőek és beszerezhetőek.
A File Magazin mindig a formát helyezi a tartalom
elé a művészet mint élet kontextusban.
Kapcsolat: Art Metropole és postacíme.
Jóllehet a művészek már egy ideje közreműködtek különböző folyóiratokban, az 1970-es évek előtt inkább mint résztvevők és tanácsadók szerepeltek, a tényleges gyártásban, szerkesztésben és kiadásban csak közvetve voltak benne, kevés felelősség hárult rájuk. A művészfolyóiratok új mozgalmában vállalták először művészek a közvetlen felelősséget, a kellő elszántságot, energiát és erőfeszítéseket, valamint a fegyelmezett munkát, amit egy rendszeresen megjelenő kiadvány megkövetel a kisebb kihívásnak tekinthető könyvmunkával ellentétben.
Az első széles körben elérhető művészfolyóiratok érdekes módon nem nagy példányszámban kerültek kiadásra. E a kiadványok megszületését a New York Correspondent School (sic!)[18] munkája és a gyors ofszett nyomtatás tette lehetővé. Ray Johnson kollázsaival számos névtelen vállalkozást inspirált, majd Stu Horn The Northwest Mounted Valise c. New Jersey-i képes hírlevelét is. 1971-ben jött létre az első rendszeresen megjelenő kis formátumú kiadvány a The New York Correspondence School Weekly Breeder. Ezt követte rövidesen a San Francisco-i székhelyű „Bay Area Dada” csoportosulás számos kiadványa és magazinja, megszületett a „dadazine” néven elhíresült jelenség.
Manapság több száz ilyen dadazine létezik. Néhány ezek közül jelenleg is sajtó alatt van - a meghatározó eredeti Weekly Breeder[19], vagy a híres Quoz? ma már nem működnek. Néhány cím a ma is aktív lapok közül: Modern Correspondence, Cabaret Voltaire[20], Or, Sluj és a Luna Bisonte.
A „fanzine színtérként” ismert jelenség olyan magasröptű eredményeket produkált, mint például a General Idea által kiadott buja magazinok. A File Magazine[21] a művészet-mint-élet felfogás életmód-tudatos irodalmának klasszikus példája. A File paródiájaként született meg a Vile, a San Francisco-i Bay Area másik kanadai származású csoportja, a Banana Productions jóvoltából. Ez utóbbi tulajdonosa, Anna Banana[22] együttműködik a Dadaland csoport művészeivel, költőivel, kiadóival is. Az életmód irányzattól távol esőek az olyan személyes narratívák vagy képközpontú termékek, mint a Fanzini vagy az Egozine.
A művészfolyóiratok második kategóriájába sorolandók a valódi folyóiratok (journal) és a hírlevelek. A hírlevelek részéről ismerünk olyan kisméretű és informatív lapokat, mint a Klaus Groh által Németországban, az International Artists' Cooperative számára kiadott I.A.C. Newsletter[23], de olyan rendszertelen cserekiadványokat is, mint a spanyol Las Honduras. A képi és elméleti információk hozzáférhetősége területén, meg kell említeni a holland Fandangos-t vagy a lengyel Wspolczesna galéria hírlevelét is. Végül, de nem utolsó sorban az Amerikában ismert Diana Zlotnick Newsletter on the Arts c. kiadványa és a Midwest The Original Art Report-ja mellett további kiadványok is ide tartoznak.
A legnagyobb és legsikeresebb művész által alapított alternatív kiadvány Észak-Amerikában Cecile McCann Artweekje. Jól szervezett nemzetközi terjesztésével az Artweek rendszeresen és kiegyensúlyozottan számol be a nyugati államokban és vidéken történtekről, gyakran más jellegű hírekkel és mélyenszántó esszékkel kísérve. Hasonló stílusban készül a sikeres és népszerű chicagói újság, a The New Art Examiner.
Az 1970-es évek közepén több nagyobb formátumú újság is megjelent. A La Mamelle-t San Franciscóban Carl Loeffler alapította; jelenleg egy művészeti információs hálózat adja ki, amely eredetileg csak a magazint jelentette, de mára magában foglal múzeumot, galéria központot, archívumot, videó- és rádiógyártást és különböző adásokat és a hozzájuk tartozó állomásokat. Egy másik jelentősebb vállalkozás 1975-ben indult Délen a maga nemében elsőként: a Contemporary Arts/Southeast. A Tommy Mew és Ken Friedman művészpáros által alapított lap első száma 1977-ben jelent meg, David Heath galériavezető és Julie Fenton művész, könyvtáros vezetésével zajló non-profit vállalkozás kétéves előkészítő munkája eredményeként.
A Los Angeles-i Dumb Ox nemrégiben váltott bulvár kiadványból a napilap formátumra. A Los Angeles Institute of Contemporary Art adja ki változó szerkesztőséggel. Az Ann Arbori (Michigan) székhelyű Lightworks fényérzékeny médiumokon keresztül kutatja a művészetet és kultúrát. A coloradói Boulderben publikált CrissCross Communications hosszú ideig törekedett a pénzügyi stabilitásra, a Rocky Mountain régió művészetét és művészeit több stílus- és formátumbeli átalakítás után a jelenleg futó kiadványok egyik legátgondoltabb design-jával mutatja be.
Számos kiadó most alakul több tagú hálózattá: Associated Arts Publishers néven olyan együttműködés kialakítására törekednek, amely kölcsönösen segítené egymást a túlélés érdekében, szolgáltatásokat és információt biztosítva tagjai számára. A Carl Loeffler közösségi aktivista és a La Mamelle kiadója által alapított AAP az alternatív kiadók hálózataként működik, vezetőségi tagjai a következők: Bill Gaglione a Dadalandból, John Armlederaz Ecartból, Judith Hoffberg az Art Librarians Society of North Americaból, Michael Gibbs a Kontexts-ből, Anna Banana a Banana Productionsből, az ismert kritikus és művészkönyv-támogató Peter Frank[24], Stephen Moore a The Union Gallery of San Jose State University-ből, Trudi Richards a La Mamelle-ből, Lynn Hershman a The Floating Museumból és Ken Friedman a The Institute for Advance Studies in Contemporary Art-ból és Harley Lond az Intermedia magazinból. Az alternatív sajtó különböző területein tapasztalatokat és szakértelmet szerzett tagokra támaszkodva az AAP reményei szerint erős nemzetközi érdek- és akcióközösséget fog létrehozni.
Contemporary Art/Southeast egy kéthavi lap.
34 Lombardy Way, N.E., Atlanta, Georgia 30309
Az alternatív sajtó koncepciója és gyakorlata most oly gazdag és oly sokszínű, hogy még jelen cikkben is minden mondatból kimarad legalább egy jelentős cím. Ha teret engedhettünk volna arra, hogy visszatekintsünk a teljes évszázadra, akkor olyanokat is be kellett volna mutatnunk, mint a 291, Rong, Rong, Blind Man, VVV és mások. Az éles szemű olvasó észreveheti, hogy kimaradt a spanyol Centro Di és a King Kong; a svéd Vargen és a Grisalda; valamint jelentős észak-amerikai kiadványok, mint a TRA, Praxis, Art-Rite, Ear, The New Wilderness Newsletter és sokan mások. Nem esett szó az alternatív sajtó olyan tiszteletreméltó alakjairól, mint David Mayer, Beth Anderson, Maurizio Nannucci, Mario Oiaconno és a terület jelentős támogatóiról, archivistáiról, mint Jean Brown[25] vagy Hanns Sohm[26]. Nem kaptak teret továbbá az fontos alternatív sajtót tematizáló gyűjtemények és központok sem, mint az Archive for New Poetry a San Diegói University of Californián, a németországi Archiv Sohm, a massachusettsi Tyringham Institute vagy a Smithonianban, Washington D.C.-ben székelő Library of the National Collection of Fine Arts.
Jelen cikk csak egy röpke felmérés: a mai kultúrában működő intellektuális és esztétikai irányzatok körülírására szorítkozik, anélkül, hogy felsorolná az összes hozzájáruló erőt, ráadásul sajnos sokakat azért hagy ki, hogy mások beférjenek.
Az alternatív kiadókkal a művészek, kritikusok és művészettörténészek kezükbe veszik a gondolatok termelésének és elosztásának eszközeit, olyan közösségi értelmet és szellemi cserét hoznak létre, amely elengedhetetlen feltétele a fejlődő és terjeszkedő szellemiségnek. Amit elvesztünk az egységes érzékenységgel és a homogén látással, azt visszanyerjük az ön-, hely- és helyzetismeret területein. Ahhoz hasonlatos folyamat kibontakozásában bizakodhatunk, mint az írástudás elterjedése a nyomtatott média hajnalán, még az első kiadói forradalmak idején. Képessé válhatunk arra, hogy igazságosan bánjunk az eszmékkel és jó természetű vitákat folytassunk, hiszen mindannyian befolyáslhatjuk a diskurzus természetét saját kiadóink és magazinjaink irányításán keresztül.
__________________________________
[1] A keleti származású mitológiai hős, Kadmosz tanítja meg az írás művészetére a görögöket. A monda szerint, amikor Kadmosz legyőzött egy sárkányt, elvetette annak fogait. A fogakból harcosok keltek ki, teljes fegyverzetben. Ezek elpusztították egymást és csak öten maradtak életben. Ezekkel együtt foglalt el egy várost Kadmosz, ahol új, a nevét viselő települést alapított. Lásd bővebben: wikipedia.org (A ford.)
[2] Ezt a témát mélyebben vizsgálja Howardena Pindell történeti írása a Print Collector's Newsletter 1977 őszi számában, amely egészen 1900-ig visszamenőleg vizsálja a területet. Jelen cikk csak a II. Világháborútól elkezdve vizsgálja ugyanazt a területet, így természetesen jóval korlátozottabb az általa lefedett spektrum.
[3] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[4] Lásd az Artpool videójában, amint Higgins bemutatja pár kiadványát (A ford.)
[5] A be-in-nek az 1960-as évek második felére jellemző hippi megmozdulások egy speciális formája volt. Etimológiailag a sit-in (ülősztrájk) tekinthető egyik eredetének. Lásd bővebben a Wikipedia angol nyelvű szócikkét (A ford.)
[6] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[7] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[8] Judith Hoffberg és Joan Hugo jelenleg szerveznek egy, a témának szentelt meghatározó utazó kiállítást, ami 1978-ban kerül bemutatásara a Los Angeles Institute of Contemporary Artban. Remélhetőleg egy olyan katalógus kíséri majd a kiállítást, amelyben Hoffberg és Hugo, a művészkönyvek világának két nagy hatalmassága tisztázni fogja és be fogja mutatni eme érdekfeszítő médium sok nagyszerű történetét.
[9] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[10] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[11] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[12] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[13] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[14] Annak ellenére, hogy Észak Amerikában több mint 3000 akreditált intézményben kutatható a művészet és a művészettörténet, a kortárs művészeti mozgalmak és az 1945 utáni művészet kutatása, illetve az ezt támogató ösztöndíjak ritkán láthatóak. Ez több okra is visszavezethető, jó okokra is, de ettől függetlenül ez egy létező helyzet.
[15] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[16] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[17] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[18] Helyesen: New York Correspondence School ( A ford.)
[19] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[20] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[21] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[22] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[23] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[24] Lásd Peter Frank művészbélyegekről szóló írását az Artpool site-ján.
[25] Lásd bővebben a Jean Brown Archive anyagát a Getty Research Institutnál (A ford.)
[26] Lásd bővebben a Sohm Archive anyagát a Staatgalerie Stuttgartnál (A ford.)