Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Mivel én voltam a manifesztum szerzője, úgy vélték, nekem kell először aláírni a szöveget. Aláírtam: Charles Sirato, az üresen hagyott lenti zóna legalsó részén, közvetlenül a jobb sarokban.

Másodiknak a tbiliszi festő és szobrász, Ervand Kotchar írta alá. A Festészet a térben és a Nyitott szobrászat manifesztumainak szerzője bal oldalon, fenn, közvetlenül a szöveg alatt, átlósan szemben az én aláírásommal, csak ennyit írt: Kotchar.

Harmadiknak, ugyancsak közvetlenül a szöveg alatt, középen Robert Delaunay. Keresztneve után kissé lejjebb odarajzolta saját, síkból kilépő festészete alapképletét: két körcikk és két körív átlósan szemben egymással, s ez alá írta vezetéknevét.

Negyedik aláíró Frederick Kann amerikai szobrász és „térművész” volt, akire, azt hiszem, Domela hívta fel a figyelmemet. Kann az első pillanattól kezdve száz százalékig helyeselt mindent, teljesen egyetértett úgy a manifesztummal, mint a tervezett mozgalommal. Ő is minden estén ott volt a Doˆme-ban, gyakran találkoztunk és beszélgettünk. Kitűnő tanácsokat is adott: művei nagyrészt különböző variációjú sík- és térosztások, egyébként alapproblémáiban képviselték a dimenzionista szellemet. Azt hiszem, a lakásán kerestem fel, ott lakott valahol a Boulevard Montparnasse-on. Az én nevem és Delaunay neve között a második sorban adta hozzájárulását a dimenzionizmus alapelveihez.

Ötödik aláíróul Francis Picabiára számítottunk.

A dimenzionisták művei közül én Francis Picabia szavakkal kombinált, még a dadaista korszakából származó verseit ismertem meg legelőször, még Budapesten, talán 1926-ban, amikor még magam sem írtam síkverseket. Ezek a művek saját törekvéseimben mindig ösztönöztek. Még a Papírember Raithtal való kritikus pillanataiban is hivatkoztam Picabiára, később is mindig mint önmagamhoz és törekvéseimhez legközelebb álló, nagy úttörőre tekintettem rá. Picabiával már lényegesen korábban felvettem, éppen a szellemi rokonság miatt és jegyében, a kapcsolatot. Ő síkverseimet teljes elismeréssel fogadta, s saját törekvései folytatását, betetőzését látta bennük.

Jacques-Henri Lévesque-kel, az Orbes című, időhöz nem kötött megjelenésű folyóirat szerkesztőjével, régi jó barátjával mentünk ki hozzá, az Étoile környékén volt valahol egy „pied à terre”-je, egyébként az év nagy részén távol élt Párizstól.

Picabia nemcsak szavakkal kombinált képeivel, ahogyan most már neveztük: „dada-plan”-jaival volt benne a dimenzionizmusban, hanem e művészeti iránynak a múlt művészetformáival szemben tanúsított negatív álláspontját is pompásan kifejezte az egyik zürichi kiállításon: üres képkeretben lent, balról jobbra emelkedően kifeszített egy cukorspárgát, s azt szignálta a rámán. (Körülbelül olyan hatású volt ez a kép, mint Miró már említett korhadtdeszka-szobra! S Picabiának ezt a képét ugyancsak a legösztönzőbb és legszebb emlékeim közé számítottam abban az időben.)

Picabia legújabb super-positionjai pedig a festészetben a többsíkú teret vezették be. Ez ugyancsak dimenzionista tendencia volt, erősen pozitív irányban.

A manifesztum szövegének egy másolatát már napokkal ezelőtt elküldtem Picabiának, s amikor Lévesque-kel felkerestük, ő már részletesen áttanulmányozta azt, s elismeréssel nyilatkozott róla. Felkérésemre a manifesztumot azonnal aláírta, a szöveg alatt jobb oldalon, a legszélin, Delaunay aláírásán túl.

Hosszan elbeszélgettünk ezután. Sajnos ebben az időben Picabia már nem volt olyan kitűnő anyagi viszonyok között, mint a dadaizmus idejében, s bár minden támogatást megígért, inkább régi mozgalmi tapasztalatára számíthattunk. Át is adott egy hosszú listát, amelyen az ő megbízható hívei és barátai szerepeltek. És megajándékozott egy általam kiválasztott képével is. (Más aláíróktól is kaptam képeket és műveket.)

A hatodik aláíró Enrico Prampolini volt, akit szintén régóta, a Magyar Írásban és a Kassák-lapokban megjelent kutató jellegű művei miatt értékeltem nagyra. Azt hiszem, a Doˆme-ban találkoztunk. A manifesztummal teljesen egyetértett és kérésemre azonnal alá is írta.

A hetedik és nyolcadik aláíró Hans Arp és felesége, Sophie Taeuber-Arp volt. Arpról talán nem is kell hogy részletesebben szóljak. Még a dadaista mozgalomban is kifejezetten a legpozitívabb erőt képviselte: teljesen új jellegű alkotásaival a dimenzionista tendencia új utakat vágó irányát. Ő nemcsak egyik legújabb úttörő harcosa volt a dimenzionizmusnak, hanem az induló mozgalomnak is szinte nélkülözhetetlen lelke és ösztönzője lett. Felesége ugyanolyan szellemben dolgozott, mint ő. Miután ebben az irányzatban abban az időben még csak nagyon kevés nő szerepelt, ő volt az első nő, aki valóban emlékezetes, nagy dolgokat alkotott ezen a teljesen új területen.

Camille Bryennal mentünk ki hozzájuk Meudonba Val Fleuribe, s egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk náluk.

A kilencedik aláíró a breton származású szürrealista költő, egyik legrégibb párizsi barátom és segítőtársam: Camille Bryen volt. Mint költő is több versében kilépett a vonalból, azonkívül egyre több szürrealista tárgyat alkotott, s az „objets surréalistes” egyik külön fejezete volt a dimenzionista fejlődésnek. Ő, azt hiszem, nálam, a Hotel Dalbret-ben, a Rue Vavin 1. alatti hotelszobában írta alá a manifesztumot.

A tizedik aláíró Sonia Delaunay-Terk volt, Robert Delaunay felesége, maga is festő, illetve férjéhez hasonlóan, többanyagú kompozíciók alkotója, azonkívül a planizmus, a kétdimenziós irodalmi fejlődés egyik indító művének társszerzője. Blaise Cendrars La prose du Transsibérien… című versének síkra alkotója: 1913-ban. (Ez a mű megjelenése idején világszenzációként hatott, s ma is egyedül áll a maga nemében. A planista tendencia egyik monumentális úttörő műve!) Madame Delaunay, azt hiszem, a Closerie des Lilas-ban írta alá a manifesztumot az egyik csütörtök esti összejövetelünk alkalmával.

Régóta kapcsolatban állottam a francia avantgárd egyik kiváló, de abban az időben már teljes visszavonultságban élő idősebb harcosával, Pierre Albert-Birot-val. Ő is külön fejezetet alkotott a planizmus kialakulásának történetében. Apollinaire Calligramme-jainak megjelenésével egy időben – azokat széles skálán továbbfejlesztve, önálló figuralitással, tehát nemcsak képversként, hanem részint absztrakt alakban, részint a tartalom által kialakított formákban – tipogramokat alkotott. Sic (Így) címen saját lapot is indított, amely több évfolyamot megért, s mint nyomdász és nyomdatulajdonos, maga is szedte ki a legnagyobb gondossággal tipogramjait. A Gare Montparnasse mellett a 26, rue du Départ alatti lakásának egy része még akkor is „házi nyomdának” volt berendezve. Előzőleg már többször voltam nála, nagyon örült, hogy törekvései ilyen általános és széles skálájú irányzatban folytatódhattak. Készségesen támogatott s a manifesztumot is örömmel írta alá.

Tizenkettediknek egy fiatal magyar festő: Prinner következett. Újpesti munkáscsalád régóta Párizsban élő gyermeke volt ez az ifjú művész, akivel véletlenül ismerkedtem meg a Montparnasse-on. Felkerestem, s a művei közt a legnagyobb meglepetéssel fedeztem fel néhány, síkból kilépő drót-konstrukcióját. Azonnal fel lehetett ismerni bennük a dimenzionista tendenciát. A nagy nevek mellett természetesen új nevekre is szükség volt a tervezett 25 tagú mag-csoportban, s én azonnal felszólítottam Prinnert a manifesztum aláírására, aminek ő nyomban eleget is tett. Felhívtam rá Arp figyelmét, aki pár nap múlva meglátogatta, és nagy elismeréssel nyilatkozott róla.

Kotcharnak volt egy másik fiatal követője, aki a Peinture dans l’espace manifesztumának és Kotchar más műveinek hatására maga is kilépett a síkból, és tér-absztraktot kezdett alkotni: Mario Nissim, egy Prinnerrel kb. egykorú görög művész. Együtt kértük fel Kotcharral a manifesztum aláírására. Nissim a Boulevard Raspailon levő műtermében nagy pezsgős estélyt rendezett, meghívta rá azokat, akik már aláírták a manifesztumot, és pontosan éjfélkor, tizenharmadikként aláírta kiáltványunkat.