Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

A következő két aláíró, úgy emlékszem, két ugyancsak fiatal művész volt: Siri Rathsman, egy svéd „anyag-szobrásznő”, akit Frederick Kann ajánlására, és Nina Negri, egy olasz, ugyancsak „anyag-szobrásznő”, akit Mario Nissim ajánlására fogadtunk el a manifesztum aláírására.

Velük együtt 17 szignatúra volt már a Dimenzionista Manifesztum szövege alatt.

Most már, annak a korábbi határozatunknak az értelmében, hogy a dimenzionizmusból egy nagy, nemzetközi művészetmozgalmat csinálunk (ismerve a dimenzionista jelenségek világelterjedtségét, s napról napra észlelve is azt, hogy a világ legkülönbözőbb tájairól közölnek a művészeti lapok dimenzionista jellegű műveket), feltételeztük, hogy ha e jelenségek elmélete és lényege tudatosul, a fejlődés ebben az irányban nemcsak folytatódni, hanem fokozódni is fog. Arppal, Delaunayvel és Kotcharral úgy terveztük tehát, hogy a Manifesztum megjelenése után egy nagy, nemzetközi Dimenzionista Kiállítást rendezünk, amelyre meghívjuk a manifesztum aláírásától teljesen függetlenül a világ legkülönbözőbb tájain dolgozó azon művészeket, akiknek munkássága csak kicsit is belefejlődött már áramlatunkba. De addig is a legreprezentatívabbnak tekinthető művészeket, mint egy „Párizson kívüli magot”, a nemzetközi tervek könnyebb keresztülvitelére, a manifesztum aláírói közé is felveszünk mint a mozgalom külföldi reprezentánsait.

Kotchar kezdettől fogva nagy elismeréssel beszélt egy Tbilisziben élő festőművészről: Kakabadzéról, aki – mint mondotta – ugyanabban a szellemben dolgozik, mint ő, csak természetesen más megoldásvariációkkal. Minden további nélkül akceptáltam.

Fernandez a dimenzionizmus elvének megismerése óta szőnyegen tartotta Vincent Huidobro Santiago de Chile-i író és költő planista munkáit. Huidobro már a dadaista mozgalomban is részt vett planista munkáival, és azóta is egyre tovább és tovább fejlesztette „képvers”-technikáját és kifejezésformáit. Huidobro ilyen irányú törekvéseit én is nagyon jól ismertem, még Magyarországról! Ugyanis részint Illyés Gyula említette nevét a Nyugatban írt Papírember-kritikában, részint Déry Tibortól megkaptam ajándékba egyik verseskötetét, közvetlenül Párizsba indulásom előtt, amelyben külön mellékletként volt egy verse: a Moulin (Malom) című, amely engem már akkor rendkívül fellelkesített. A röplap-melléklet egyik oldalán állt a Malom című vers – régi, lineáris versformában, négysoros szakaszokban –, a másik oldalán pedig ugyanezekből a verssorokból vizuálisan össze volt állítva a malom: alja, oldala, teteje és a négy vitorlaszárnya. A kötetet, amelyet Huidobro Déry Tibornak dedikált, innen Budapestről vittem magammal Párizsba, s egyik látogatásom alkalmával megmutattam Fernandeznek, különösképpen kiemelve a Moulin-képvers érdemeit.

Sajnos Huidobro abban az időben nem volt Párizsban, s így őt is a külföldi reprezentánsok sorába vettük fel.

1935-ben jelent meg António Pedro fiatal portugál újságíró-költőnek egy nem nagy terjedelmű francia verseskötete Párizsban, s e kötetben a verseket színek, különböző aláfestések élénkítették, mintegy kísérő motívumként. Sonia Delaunay-Terk Prose du Transsibérienjéhez hasonlóan, de talán kissé oldottabban, mindenesetre egyénien. Pedrót, mint a térszerű költészet legújabb művelőjét örömmel kapcsoltam a planizmushoz. Lelkes támogatója lett a dimenzionizmusnak. (A Planista Manifesztum 1936-ban az ő lapjában, a Fradique-ban jelent meg franciául.)

Pedro 1936 elején hazautazott Lisszabonba, s így őt is csak a külföldi listára tudtuk felvenni.

Még budapesti világmozgalmi terveimben, az első pillanattól kezdve állandóan számítottam Moholy-Nagy Lászlóra. Annyira azonosítottam magam szinte majdnem minden munkájával, annyira szimpatikus volt minden törekvése, s annyira hatott is rám kutató újszerűsége, hogy összetartozásunkban teljesen biztos voltam.

Párizsból 1936 áprilisának elején levelet írtam neki amszterdami címére, elküldtem a manifesztum szövegét, és támogatását, hozzájárulását, a készülő folyóiratunk számára pedig kéziratot és anyagot kértem tőle. (Ebben az időben már a kiállítás mellett az induló „N+1”-re, a nemeuklideszi művészetek folyóiratára is gondolnom kellett.) Moholy 1936. április 13-án részletes levélben válaszolt. Nagyon örült, hogy terveim megvalósításában rá is gondoltam. „Ami a dimenzionizmust illeti – írja levelében –, az nekem nagyon szimpatikus, hogy ebben a reakciókkal terhes időben az utánunk jövő generáció a mi munkánkhoz új gondolatokat akar adni. Még szimpatikusabb, hogy az új ideákat harcos propagandával akarja megvalósítani. Én nagyon szívesen állok folyóirata mellé, és ha szükség lesz rá, szívesen küldök reprodukciós anyagot. A napokban megjelenik egy külön füzet a munkáimról, azonnal küldök egy példányt belőle, hogy esetleg válasszon közlésre valamit.” A továbbiakban felhívta a figyelmemet arra, hogy nem volna helyes, ha az „aláírások” a manifesztum „szerzőségét illetően zavarokat támaszthatnának … azt javaslom, hogy a manifesztumot egyedül maga írja alá. Én nem találom helyesnek, hogy egy ember tökéletesen személyes, új munkáját, programkitűzését olyan nevekkel kapcsolják öszsze, amelyek már előzőleg különböző platformon szerepeltek. Az természetes, hogy a program ezeknek az embereknek a munkáit is mint igazolást vagy célkitűzést megemlítheti vagy fölhasználhatja, de szuverénül, mint egy komponenst a többi új és jövendő komponensek között.”

Moholy-Nagynak ez a megjegyzése valóban gondolkodóba ejtett, mivel a manifesztum aláírás-példányán a szerzőség valóban nem volt elkülönítve, sőt én magam a legutolsó helyen írtam alá a manifesztumot a jobb sarok legszélén, kifejezetten azért, hogy én legyek a lezáró aláírás. (A manifesztum első kiadásának tipográfiai elrendezése azonban ebből a Moholy-észrevételből alakult ki.)

Természetes, hogy Moholy-Nagy neve, Amszterdam helymegjelöléssel, ugyancsak a külföldi oszlop egyik helyére került.

Később azonban, már nem emlékszem, pontosan mikor, Moholy-Nagy egy délelőtt felkeresett. Éppen Párizsban járt s benézett hozzám 1, rue Vavin alatti hotelemben, amely szemben volt a Doˆme-mal. Személyesen hozta el ígért füzetének tiszteletpéldányát. Nagy meglepetéssel és megelégedettséggel nézte végig planista opuszaimat. Különösen az Eposz az emberről és az Egy éjszaka története nyerte meg tetszését. Amint az utóbbira rápillantott, azonnal Joyce Finnegans Wake-jét említette, s kérdezte, ismerem-e. Én nem ismertem, s nem is tudtam, hogy Joyce ebben a síkformában is alkotott valamit, vagy pedig hogy van valamilyen síkformában alkotott műve. Utólag azonban, itt Pesten, rábukkantam s örömmel vettem fel az illusztrációs anyagba.