Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Kandinszkij a nála éppen kinn járt Arp által üzente, hogy a manifesztumot helyesli, egyetért vele, de van némi szövegmódosító igénye. (Ő volt az egyetlen, aki ilyen igénnyel lépett fel, jóllehet én a várható igények számára egy teljes oldalt üresen hagytam!) Ha én ezt a módosítást elfogadom, szívesen aláírjaa manifesztumot.

1936 kora tavaszának egyik délutánján Arppal együtt kerestük fel Párizs környéki lakásán Kandinszkijt. Életem legszebb és legemlékezetesebb két és fél órája volt az az idő, amelyet nála töltöttem.

Ahogy Arppal beléptünk a tágas, nagy lakószobába, a bemutatkozás után Kandinszkij és egy fiatalabb hölgy, a szokásos módon, hellyel kínáltak meg, de úgy éreztem, kissé várakozásteljesebben.

A szoba három falán pompás Kandinszkij-képek, a negyedik falon hatalmasabb ablak, amelyen a Szajna-part tavaszi üdvözlete ragyogott be: a zsendülő kora tavasz üdezöld fáinak gyönyörű ákombákoma.

Néhány szék volt a szoba hátsó fala mellett, szemben a nagy ablakkal; néhány háttal a tavaszi „vü”-nek, vagyis a nagyablaknak; s két szék a jobb oldali fal mellett, ahonnan jól lehetett látni mind a kinti tavaszt, mind a szoba belső terét.

– Foglaljon helyet. Hová óhajt ülni? – kérdezte tőlem Kandinszkij, egy karmozdulattal körbemutatva mind a három helylehetőséget.

Én, anélkül, hogy választásom jelentőségével tisztában lettem volna, az oldalfal belső székéhez mentem és ott álltam meg. Innen egyszerre lehetett élvezni az egymást keresztező ágak és levelek krikszkrakszait, a különböző fák leveleinek más és más árnyalatú zöldjét és a szoba belső terének panorámáját is.

Kandinszkij és a fiatal hölgy ekkor mosolyogni kezdtek, és Kandinszkij ezt kérdezte tőlem:

– Hogyan? Hát ön egy szobában képes még a természetet is nézni?

– Természetesen – feleltem –, sőt nagyon is élvezem!

Erre mindhármukból valami megkönnyebbülésféle kacagás tört ki. S Kandinszkij elmesélte, hogy pár héttel ezelőtt kinn volt nála Mondrian, a nagy holland festő, és ahogy belépett a szobába, elkomorult az arca, lekicsinylését alig palástolni tudó tekintettel nézett végig rajtuk, majd tüntetőleg háttal ült az ablaknak és megkérdezte:

– Mondd, sokat szenvedsz te itt?

– Hát miért szenvednék? – kérdezte Kandinszkij.

Mondrian fejét megrándítva, kezével megvetően az ablak felé bökött, amelynek háttal ült:

– Ezért! Hát te képes vagy ezt a rendezetlenséget még az otthonodban is állandóan nézni? Nem elég odakinn?

– Miért is ne? – védekezett Kandinszkij.

– Hát bírod ezt az abszolút rendezetlenséget?! Ezt a kínzó összevisszaságot? Ezt a szörnyű káoszt?

Kiderült, hogy Mondrian nem tudta elviselni a szobába bevirító tavaszi lomb-tájat, még háttal ülve az ablaknak is látszott rajta, hogy idegesen türtőzteti magát, s csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor a korai alkony beálltával végre leeresztették a rolót.

(Mondrian abban az időben, úgy tudom, a Boulevard Montparnasse-on lakott egy régi bérház harmadik emeletén, udvarra néző lakásban, ahol négyszögletes szobájából a négyszögletes és rácsos ablakon át lefelé a négyszögletes udvarra, felfelé pedig az ugyancsak négyszögletes égre lehetett látni. Ebben a környezetben aztán valóban nem zavarták a tetszőleges szögek alatt egymást keresztező ágak és levelek, valamint a pszichikailag meg nem indokolt színváltozatok sem!

Kandinszkijék arra voltak kíváncsiak, hogy én, a Dimenzionista Manifesztum szerzője, vajon milyen álláspontot fogok elfoglalni a természet és a geometrikus belső terek alternatívájában. (Arp közben végig mosolygott, mert ő már előre tudott a megbeszélt „próbatételről”.)

Azután rátértünk a manifesztum szövegére, amelyet Kandinszkij akkorra már részletesen áttanulmányozott. Megelégedését kifejezve gratulált. Átnyújtott ellenben egy hat sorból álló gépelt szöveget, saját külön precizírozó álláspontját, amelynek elfogadásától tette függővé a manifesztum aláírását.

A hatsoros nyilatkozatban semmi sem volt ellentétes a manifesztum szövegével vagy a dimenzionizmus elveivel; a tiszta materializmus és a tiszta spiritizmus abszolút tagadását hangsúlyozta mint a művészeti forradalmak kiinduló gondolatát, s a két kategória összeolvadásában mint egy magasabb rendű szintézisben látta a helyes utat.

A hat sor ellen semmi kifogásom sem volt. Miután azonban ezt a szöveget már nem lehetett beilleszteni a manifesztumba, amely kész, kerek és egységes volt, megígértem, hogy ezt a hat sort, mint az ő külön precizírozását és nyilatkozatát beragasztom a manifesztumszöveg mellé az üres oldalra.

Ezután Vaszilij Kandinszkij középen, a bal és a jobb oldalra egyaránt kiterjedőleg, az aláírók közül a legmagasabban, a szöveghez a legszorosabban záródóan – vezetéknevével szignálta a manifesztumot.

(Én aztán otthon, ugyanazzal a géppel, amellyel az egész manifesztumot legépeltem, lemásoltam az ő hat sorát, s az aláírása fölé ragasztottam a bal oldalra, úgy, hogy az aláírás egyformán vonatkozott az én szövegemre is és az ő saját szövegére is.)

Eztán még elbeszélgettünk, főleg az absztrakt művészet kezdeteiről, s mosolyogva mesélte, milyen boldog korszaka volt az, amikor az első absztrakt rajzkiállításon (ha jól emlékszem, Münchenben) az ő képeihez a szalon igazgatóságának külön kellett fogadnia egy asszonyt, aki folyton csak törülgette a képen az üveget…

– Miért? – kérdeztem én gyanútlanul.

– Mert a közönség állandóan teleköpdöste…

Büszkén mosolyogva mesélte ezt. S mi is, valóban, örömmel osztoztunk megelégedettségében.

Ezután Kandinszkij a manifesztum utolsó tételeként szereplő új művészetre terelte a szót, amelyet én többféle megjelöléssel: a „Szobrászat Vaporizálása”, „Le Théâtre Synossens”, vagy az öt érzékszerv színházának neveztem. Elmondtam, hogy ezt az új művészetet már 1928-ban, még Magyarországon elvileg megkonstruáltam, s ismertettem rövid lényegét. Mire ő – Arp és az én nagy meglepetésemre – elárulta, hogy ugyanerről a művészetről ő már 1915-ben, még Moszkvában írt egy tanulmányt. Én természetesen azonnal kértem a tanulmányt teljes leközlésre, aminek átadását ő megígérte.

Kandinszkij aláírása, sőt aktív munkatársként való megnyerése olyan eredmény volt, amely minden várakozásomat felülmúlta. Meghatottan mondtam eléréséért köszönetet Fernandeznek és Arpnak.