Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

A tizenötödik aláíró a modern művészetnek ismét egy úttörő, hatalmas egyénisége volt: Marcel Duchamp.

Marcel Duchamp művészete és pályája – nagyon szeretném őt tanulságképpen erről az oldaláról mutatni be – talán a legeklatánsabb példa arra, hogy ha egy művész körül nem lennének meg nemcsak az abszolút szabad alkotás, hanem azok abszolút szabad elbírálásának és értékelésének a lehetőségei is, ha bármilyen természetű, de főleg konzervatív gyökerű sugalmazások korlátoznák a műértők és a kiállítóhelyiségek vezetőinek munkáját – őbelőle sosem fejlődhetett volna ki az a korszakindító, óriási jelentőségű úttörő művész, amelyként ma a legelsők közt tisztelik.

Marcel Duchamp semmi olyasmit nem alkotott, vagy legalábbis nem hozott pályájának utolsó negyven évében (tudtommal) nyilvánosságra, amit a művészetek régi keretei között nagynak, de egyáltalán még – „művészet”-nek is lehetne tekinteni. Minden alkotása úttörés, új eszközök, új eljárások, új módszerek kipróbálása és bevezetése a művészet új forma- és alkotásvilágába.

Marcel Duchamp, akár csak Picabia, nem élt állandóan Párizsban, s a Montparnasse-on elég ritkán fordult meg.

Egyszer Arp azt kérdezi tőlem, mit szólnék hozzá, ha Marcel Duchamp-nak is megmutatná a manifesztum szövegét, tekintettel arra, hogy már beszélt neki rólam, és Duchamp az egész dimenzionizmust a legnagyobb érdeklődéssel fogadta.

Tárgyilagosan be kell itt vallanom, hogy annak az óriási területnek az áttekintésében, amelyre az 1905-től kezdődő művészetforradalmak kiterjedtek, Arp látóköre sokszorosan felülmúlta az enyémet. Ezen nem is lehet csodálkozni: Arp az 1910-es évek óta a legközvetlenebb részvétellel benne élt szinte mindenben, ami történt. Mindenkit ismert, aki számíthatott, mindenkivel jó viszonyban volt, akitől valamit várni lehetett; ő maga is állandóan kutatott új tehetségek után. Ahogy például felhívtam Prinnerre a figyelmét, azonnal meglátogatta, hogy saját maga győződjön meg eredményeiről. Ezzel szemben én alig hat éve éltem csak ebben a miliőben. E hat évből is rengeteg időt és energiát kellett a megélhetésre pazarolnom, a kiállításokat sem tudtam megfelelő rendszerességgel látogatni, fizikailag sem bírtam volna azt a társadalmi életet, amely a széles művészeti mezőny teljes és alapos megismeréséhez és az értékes barátságok ápolásához szükséges lett volna. Ha tehát Arp proponált valamit, azt én rendszerint elfogadtam, azért is, mert szintén óriási szerepe és úttörő jelentősége mellett ő egyike volt a legjobb ösztönű és a legkitűnőbb ötleteket érlelő művészetpolitikusoknak is.

– Tessék! – feleltem. Jól tudtam, hogy Duchamp ugyancsak egyike korunk legnagyobbjainak, sokoldalú és kiterjedt munkásságát azonban nem ismertem kellően, akkor még túlságosan a szűkebb szürrealista keretek közé volt ágyazódva, amelyeket én nem vizsgáltam át eléggé, és így nem is láttam, mennyire egészen szorosan vonatkozik rá, talán minden eddigi aláírónál erősebben és több vonalon is, a dimenzionizmus elve. Éppen ezért gondolni sem mertem arra, hogy őt is az aláírók közé invitálhatnám. Pedig ő formailag és szellemileg is talán a legdimenzionistább volt minden aláíró között. Arp ezt nagyon jól látta.

Pár nap múlva Arp közli velem, hogy Duchamp-nak a manifesztum szövege is nagyon tetszik, a legmagasabb értékelő jelzőket használta elbírálásánál, teljesen egyetért vele és szívesen aláírja, ha felkérjük rá. Arp közölte, hogy ő már fel is kérte.

Néhány nap múlva kapok egy lapot Duchamp-tól, amelyben értesít, hogy ekkor és ekkor, a délelőtti órákban hotelemben felkeres.

Duchamp a jelzett időben meglátogatott, melegen gratulált a dimenzionizmus elméletének felfedezéséhez és a manifesztum szövegéhez, kiemelve egyszerűségét és precízségét, és szóbeli felkérésemre aláírta azt. Kandinszkijtól balra, kifelé, teljesen új irányban, a többi aláírótól szinte elhaladóan.

Azután átadott részben eredetiben, részben fényképen egy pár olyan alkotást, amelyhez hasonlót még soha életemben nem láttam, jóllehet mind a dimenzionizmus törvényszerűségén épült fel.

Elsősorban átadott egy Rotorelief-mappát. Egy borítékban hat rotorelief lapot, mindegyiknek mindkét oldalán volt egy-egy mű. Gramofonlemezhez hasonló kartonlapok voltak ezek a rotoreliefek, különböző figurális, illetve absztrakt, geometrikus rajzok voltak rajtuk, melyek azonban csak „merev” formái voltak a „műalkotásnak”. A műalkotás maga akkor kelt életre, ha a kartonlemezt gramofonforgólapra tettük, és az ábrát forgása közben, felülről néztük. A 12 rotorelief 12 mozgásjelenetet adott. Még a forgás sebességének szabályozásával is variálni lehetett hatásukat. A síkba rajzolt formák a forgás következtében mozgó tér-elemekké alakultak át. Az egyik kartonlemez körei himbálódzó korsót mutattak. A másikon egy halacskát keringetett körbe egy halász a horgán. A harmadikon két golyó görgött három csonka kúpba. A negyediken, amelyre nagyon jól emlékezem, mert a Minotaure című modern művészi folyóirat egyik legjobb számának címlapján láttam, piros és fekete csíkolt geometriai figurák keringtek többszörösen kombináltan, egymáson belül. Az egész mappát, a 12 rotoreliefet a 10-es számún, egy vékony, zöld körökből álló mozgásépítményen, amelynek Cage (Kalitka) volt a címe (és ahogy forgás közben életre kelt a mű, valóban az is volt), nekem dedikálta: „Sirato Duchamp 1936” – írta a legnagyobb zöld kör és a lemez széle közötti vékony fehér csíkra.

Kaptam tőle ezenkívül néhány fényképet. Saját portréját, ebben az időben már a manifesztum megjelentetésével és a további nemzetközi, illetőleg más országokban történő kiadásaival kapcsolatban az aláírók fényképeit is kértük. Aztán egy olyan, villanyba kapcsolható készüléknek a fényképét, amelyen egy hosszú, keskeny, propellerként forgó síkdarab, fémlemez, különböző színes köröket és más hasonló motívumokat adott ki forgás közben, valamint az Optical Machine című műve fényképét.

Különböző rajzokat, tervvázlatokat, érdekes mozgó szín- és vonalkonstrukciók rajzait kaptam még tőle. És aztán meghívott ebédre az egyik legelőkelőbb Étoile környéki párizsi étterembe.

Bár azelőtt soha nem találkoztunk, tökéletes harmóniában, teljesen egytörekvésűnek éreztük magunkat. Mint ezt többször is kifejtette és hangsúlyozta: teljesen megmagyarázva, alátámasztva és logikusan legitimálva érezte saját tendenciáit az én szövegemmel, a dimenzionizmus tendenciájával. És messzi optimizmussal, biztosan, ezen irányzat feltétlen győzelmétől átitatódva tekintett a jövőbe.

Ezt a feltétlen biztosságtudatot nagyon nagy jelentőségűnek éreztem benne!

Énbennem például megközelítő szilárdsággal sem élt effajta abszolút biztos érzés, még a legtisztább törvényszerűségek felismerése idején sem! Legelső merészebb műveim kiváltotta otthoni, magyarországi gúny- és őrültség-szólamok, amelyek rámtapadtak és egy életre szólóan belémivódtak budapesti ifjúságom idején, tudatom mélyén mint kétkedést keltő ellenerők, ha legtöbbször elnyomva is, de mindig működtek, s bizonyára ennek is nagy része volt sorsom további kedvezőtlen alakulásában.

Ismételten ki kell itt emelnem, és ha lehetséges, a jövő művészetpolitikák számára okulásul szeretném kifejezetten hangsúlyozni, hogy Duchamp olyan művek szerzőjeként érezte ezt a jövőbe vetett abszolút biztosságot, mely műveket megalkotása idején, sok országban, például a két háború közötti Magyarországon is, egyáltalán még csak „művészet”-nek sem tekintettek volna, s valószínűleg fölényesen a játékkereskedésekbe utasították volna vele alkotójukat, hogy mint ötletes gyermekjátékokat ott próbálja elhelyezni „műveit”. És senki sem vette volna észre, hogy Duchamp épp ezekkel a műveivel egy új elemet: a mozgást, sőt még ennél is többet: a forgást, a körforgást vezette be az azelőtt végig fix és statikus művészetek birodalmába, a legantieuklideszibb momentummal gazdagítva meg a művészetek hatásterületét – már 1913-ban egy teljesen új művészeti korszakot nyitott meg!

Később a manifesztum hátsó lapján közölt Mozaik számára Duchamp speciális egyéni precizírozását, vele együttesen, így fogalmaztuk meg:

„Forgás… világegyetemek életformája! Eddig ismeretlen létforma a művészetben. Mozgást hoztunk létre a síkban, hogy formákat alkothassunk a térben. Íme a rotoreliefek titka.”

Ma, 1964-ben Duchamp Amerikában él, ahol óriási összegeket adnak egy-egy művéért, s az egész dimenzionista fejlődés egyik legjelentősebb és legmesszibb jövőjű ágának legelején áll, mint az egyik legkoraibb és legbátrabb „précurseur”! S ez az érdem az általa elindított művészetirányzatok még nagyobb arányú fejlődésével egyre monumentálisabb lesz.