Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Kialakult költői-baráti körömben hatalmas vitákat folytattunk a költészetről, lényegéről és műfajairól. Különösen kedvelt témánk volt a ballada. A magyar irodalomelmélet egy kitűnő meghatározással ajándékozta meg az esztétikát a balladára vonatkozóan: „tragédia dalban elbeszélve”. Ezt a meghatározást hosszan elemeztük. Szerintem fő: a tragédia gyors lezajlása. Az abszolút villámszerűség. Ilyen, elképzelésem szerinti, ahogy akkor mondottam: expressz-balladát nem ismertem.

Ebben az időben (1924–25) jelentek meg a világvárosok utcáin, így Budapesten is az első villanyplakátok, amelyeken a mondatok a térben, illetve a síkon egymás után gyúltak ki és aludtak el.

A ballada-viták gondolatvilágában dolgozva írtam egy expressz-balladát.

Ez közönséges, vonalon belüli versformában így hangzott:

EGYSZERŰ BALLADA

Az elnyílt asszonynak lányai vannak
a fehérhátú lányoknak fiai vannak
a baltaöklű fiúknak szeretőik vannak
a simavállú szeretőknek vágyaik vannak

A vágyak elindulnak kószálni az éjjel
a simavállú szeretők elindulnak szeretni az éjjel
a baltaöklű fiúk elindulnak gyilkolni az éjjel
a fehérhátú lányok elindulnak temetni az éjjel

Az asszony sír és megfehéredik.

De csakhamar észrevettem, hogy ez a vers így nem is eléggé érdekes, nem is eléggé érthető és főleg: nem eléggé gyors! Tovább dolgozva rajta, azt láttam: ha a lineáris formában kilenc mondatból álló történetet – egy négy alanyból és négy állítmányból álló, egyetlen mondatba vonom össze, s az alanyok és állítmányok közötti összefüggést számokkal jelzem, s az egész versnek megadom a saját maga által kialakított vizuális formát, és a cselekmény tragikus, balladai zuhanását egy nagy fekete nyíllal is irányjelzem és kifejezem, a ballada lezajlási sebességét és így tragikumát is lényegesen fokoztam.

Ebben az értelemben dolgoztam ki aztán a Vizuális Balladát, s amikor kész lettem vele, magam csodálkoztam el rajta a legjobban. Magam sem tudtam előre, hogy mi lesz belőle. De éreztem, hogy így sokkal jobb lett, tömörebb, gyorsabb, tragikusabb, és szerintem sokkal „érthetőbb” is, mint „vézna, egyszerű” formájában volt. Hogy eredetibb is, arról természetesen szólni sem kell. Barátaim és társaim néma megdöbbenéssel tekintettek új alkotásomra. Ilyet valóban még senki sem látott. Műfajilag senki sem tudta meghatározni, mi lehet ez. Végül is alá írtam: „Számkinetikus konstrukció”, helyesebben: számokkal mozgatott vers-készülék.

Én részemről nagyon is meg voltam elégedve művemmel. Főleg a ballada lezajlási gyorsaságával. Elképzeltem azonnal villanyplakátként: először lezajlik lassan, az olvasási sebességnek megfelelően. Azután mind gyorsabban, s végül csak villanásnyilag villog, villog! S így percenként akár 100–150 villanásnyi sebességet is el lehet vele érni.

Olyan volt, mint egy gép! Ballada-gép! (Ez is lett a címe később franciául.) Ennél gyorsüteműbb balladát valóban nehéz lett volna nemcsak találni, de még elképzelni is.