Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Hogy „az irodalom” elbukott, ezt most már tisztán láttam. Ez a tény azonban magára „az” irodalomra és történelmi szerepére terelte figyelmemet.

Filozófiai tanulmányaim során ekkor jutottam el Spenglerhez. Meghozattam az Untergang des Abendlandes két kötetét, és hónapokig tanulmányoztam. Spengler pesszimizmusa egyáltalán nem érdekelt, ellenben történelem-morfológiája és az abból származó új látásmód, új fogalmi világa és régi képzeteink módosulása – amelyeket el tudtam fogadni – óriási mértékben segítette gondolataim alakulását. Minden további nélkül elfogadható volt például a kultúrák mint legmagasabbrendű absztrakciók egység-szerepe, amelyet a történelem akkor már tálcán kínált. Ezzel együtt járt az „örök emberi” betegesen emberszabású fogalmának, s egyáltalán az „örök” fogalmának teljes felszámolása. Nem létezhet tehát „a” festészet, „a” szobrászat, „az” irodalom, csak „görög irodalom” vagy „kínai irodalom” vagy „európai irodalom” van. S az összes többi művészetek tekintetében is ugyanez a helyzet.

Ebből megnyugtatólag szűrhettem le, hogy nem „az irodalom” számolódott fel Európában 1919–29 között, a dadaizmustól a szürrealizmuson át a síkköltészetig, hanem egyszerűen csak az „európai irodalom”. És ezzel semmiféle „örök emberi érték” nem pusztult el, mert ilyesmi egyáltalán nem is létezett és nem is létezhet soha. Csak az európai irodalom érkezett el egy olyan stádiumba, a szerves elmúlás állapotába (amely minden élet kényszerű velejárója), hogy átadja a helyét a kultúra új megnyilvánulási parancsainak, új művészetalakzatainak, mert hiszen minden művészet a kultúra imperatív milyensége!

Azonban még a spengleri fogalomvilágon is túljutottam egy lépéssel akkor, amikor magának a „művészetnek” a mibenlétét és fogalmát kezdtem vizsgálni, a spengleri kultúrákon kívüli területeken is, így főleg a primitív társadalmakban.

Megállapíthattam, hogy az emberiség általában, de még maga Spengler is, a „művészet” mai fogalmába „beleérez” olyan jelenségeket is, amelyeknek a mai „művészetfogalomhoz” abszolút semmi közük sincs, és azt csak zavarják és a további félreértések sorozatára nyújtanak bőséges alapot.

Kénytelen voltam önállóan osztályozni és erősen elhatárolni, hogy tisztább helyzetet teremtsek.

Célját, lényegét és értelmét tekintve három, egymástól teljesen különböző művészetet kell megkülönböztetnünk, írtam az e problémavilág teljes tisztázására tervezett A MŰVÉSZETEK RELATIVITÁSA című könyvem vázlatában.

Alfa művészetet: amelynek célja a közvetlen hatalomszerzés. Ide tartozik a primitív mentalitásban: az animizmus minden varázserejű, mágikus, hatásközvetítő megnyilvánulása, a barlangrajzok, a kultikus ábrázolások, a jantrák, mantrák stb.

Ennek az „alfa művészet”-nek a művészet mai értelméhez, a gyönyörködtetéshez semmi köze sincs, egy barlangrajz megbírálásához tehát nem az a kiindulópont, hogy „esztétikailag” ilyen vagy olyan, hanem hogy a vadász elejtette-e a rénszarvast vagy nem. Ha elejtette, akkor jó volt a rajz. Ha nem, akkor rossz volt. E megnyilvánulások tehát főleg és elsősorban a hadtörténelmi múzeum hatáskörébe tartoznak, s legföljebb hullarablásként sorolhatók a szépművészeti múzeumokba. (S mégis mit látunk? Hogy „a festészet” története – számtalan komoly műben – a barlangrajzokkal kezdődik, ami ellen a leghevesebben tiltakozom!)

Béta művészet: a közvetett hatalomszerzés művészete. A spengleri kultúrák kultúra részének vallásos megnyilvánulásai tartoznak ide, amelyeknek ugyancsak nem gyönyörködtetés a céljuk, hanem bizonyos célok eléréséért az „isteni erők” befolyásolása. Ima-témák, vallásos erők megszemélyesítői, hála- és fogadalomajándékok. Ezek már lényegesen közelebb vannak a művészet mai értelméhez, de mégsem azonosíthatók vele.

Gamma művészet: az esztétikai célzatú alkotások. Ez a művészet a béta művészet kihűlése után lép fel és annak továbbfejlődéséből alakul ki a spengleri kultúrák civilizáció részében (tehát a kultúra lefelé haladó részében). Az egész esztétika (jóllehet a szó már a görög filozófiában is szerepelt) a tizennyolcadik század vége felé alakult ki mai értelmében. Ennek ellenére mi művészeti alapfogalmainkat és műalkotásaink értékét (egy olyan gondolkodásbeli fogyatékosságunk következtében, amelynek alapja az antropomorf euklideszi cérna- idő-fogalom), azt mondhatom: pszicho-hallucinációként, mivel az sem mínusz, sem plusz irányban semmiféle akadályba nem ütközik, belévetítjük a múltba és a jövőbe, és így beszélünk „örök művészetről”, s ha valamilyen művészetre vonatkozó megnyilatkozást teszünk, annak két végét beléérezzük a plusz és mínusz végtelenségbe! Tehát ez az „örök-hallucináció” súlyosan valóságellenes alapjaival a hamis tudat legbővebb forrásvidéke lesz.

Feltétlenül éreztem, hogy – nemcsak a korszerű művészetek kialakításában, hanem itt a „művészet” alapfogalmainak tisztázása terén is – óriási tennivaló várna rám, helyesebben vár még valakire!

Visszatérve most már a kiindulási ponthoz: tehát nem is „az európai irodalom” szétfoszlásáról van szó, hanem egyszerűen csak annak „esztétikai darabjáról”, amely kizárólag szórakoztató, gyönyörködtető célzatú; egyszerűen csak a gamma irodalomról!

Az irodalomnak ez a felbomlása tehát nem érinti:

1. sem az „örök” irodalmat, ami egyszerűen nincs, csupán káprázat-fogalom: pszicho-hallucináció;

2. sem a vallásos irodalmat, a zsoltárokat, a szenténekeket, gúnyverseket stb., tehát az egész béta irodalmat, ideszámítva a propagandairodalmat, reklámot, hirdetéseket stb. is;

3. sem az alfa irodalmat, tehát a mantrákat, a varázsigéket, mágikus dalokat stb.;

4. sőt nem érinti más népek gamma irodalmát sem, tehát sem a kínai, sem a japán, sem az arab, sem a perzsa vagy a néger irodalmakat sem, amennyiben azok sajátos népi és nemzeti műfajúak;

5. nagy általánosságban nem érint semmiféle olyan irodalmat, amelynek az „esztétikai gyönyörködtetésen” kívül más, elsődlegesebb célja is van, például nevelés, oktatás stb., nem érinti így tehát a szocialista realizmus irodalmát sem! (Vagy a gyermekirodalmat!)

Kialakult eredményeimet nagy megnyugvással vettem tudomásul és jegyeztem le azon füzeteim egyre növekvő sorozatában, amelyekbe készülő műveim feljegyzéseit és egyes helyeken már a kidolgozott részleteket is állandóan írtam.

Semmiképpen sem tudtam barbár rombolónak érezni magamat! A síkversek „építő”, kifejezetten konstruktív jellege a leghatározottabb tiltakozás is lett volna minden ilyen önvád ellen. Arról viszont nem tehettem, hogy a temetés éppúgy hozzátartozik az emberiség életéhez és a termelés folyamatához, miként a születés.

Készülő műveimben mind a két mozzanat jelen volt. Jegyzeteimet így osztottam két részre:

I. A régi vége.
II. Az új kezdete.

 

És valóban, hogy az új kultúra, az új társadalom születését határozottan éreztem, annak kifejezett tanúja és bizonysága az Önarckép 1930 című síkversem.

Történelmi, filozófiai és esztétikai tanulmányaim közben is állandóan figyeltem a hazai és franciaországi legújabb irodalmi eseményeket, s Nemes István barátom segítségével megkaptam a francia könyvpiacon megjelent legújabb könyveket is. A legnagyobb izgalommal olvastam végig Marcel Raymond-nak a legmodernebb irodalom fejlődéséről szóló De Baudelaire au Surréalisme című művét, amelyben Raymond a francia lírát egyes fejezetekre osztva, az Apollinaire–Baudouin irányzatról mint önálló összefüggő, szellemi területről írva megállapítja: „Ez a fejezet még nem zárható le. Itt érezhető, hogy további fejlődési lehetőségek vannak. Itt valaminek még jönnie kell.”

Miután már régebben elhatároztam, hogy semmiképpen sem maradok Magyarországon, s a magyar költők előtt az Ady Endre óta annyira népszerű úton, én is Párizsban keresem további fejlődési lehetőségeimet, ami egyébként a síkversek hazai fogadtatása után nem is volt csodálható, most már, hogy előkészítő tanulmányaimat nagyrészt befejezettnek éreztem, és körülbelül láttam, milyen szerves kapcsolata lehet síkverseimnek az alakuló korral, 1930 nyarán végleges letelepedési szándékkal Párizsba utaztam.

Kissé talán túlzottan is szerénytelenül ezt írtam egyik búcsúversemben:

A Világirodalomban nyitva hagytak egy helyet nekem
megtalálhatod Nemes István
Marcel Raymond: De Baudelaire au Surréalisme
288–289. oldalon.

Pedig a túlzott önbizalomra és a szerénytelenségre, ha most meggondolom, vajmi kevés okom volt, mert zsebemben összesen 500 pengővel indultam neki az új életnek, amiből akkor meg lehetett élni – pontosan két és fél hétig.