Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

A magyar irodalomban koromnál fogva az Ady utáni harmadik generációhoz tartoztam; az első volt Kassák és kortársai, a második Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc stb., a harmadik az 1905 körül születtek: József Attila, Pintér Ferenc, Palasovszky és még sokan mások.

Ha Ady szerepét és költészeti forradalmát úgy tekintjük, hogy a baudelaire-i impresszionizmust és szimbolizmust elhozta – 50 éves késéssel – Magyarországra, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy Kassákkal viszont az irodalmi és a művészeti jelen tört be a magyar szellemi életbe: az izmusok harca. Az 1920-as évek elejének nemesi-kispolgári mentalitású légkörében a második generáció, Erdélyi Józseffel az élén, lekanyarodott az európai útról és bizonyos narodnyik-jellegű „paraszti-népies” irányzatba ment át. Mi, a harmadik generáció néhány írója azonban nem fordultunk vissza, hanem tovább próbáltuk fejleszteni, a magunk módján, az európai áramlatokat.

A Bécsben emigrációban élő Kassák helyett Raith Tivadar, a Magyar Írás szerkesztője állt az élén ennek a csoportosulásnak. Amíg azonban Kassák meg nem alkuvó, független író és harcos egyéniség volt, Raith állami tisztviselő, tanár, aki a fizetéséből élt, s az irodalom csupán mellékes passziója volt. S az új irodalomért is csak rendkívül óvatosan mert harcolni, éppen állását féltve.

Összeállítva háromívnyi új verseskötetemet, expresszionista, dadaista és szürrealista verseim után, függelékként odacsatoltam a Glogoista Manifesztumot és a négy síkversemet is, s elvittem Raith Tivadarhoz. Raithnak – aki egyik-másik síkversemet ismerte már –, amikor a kötet átnézése közben a glogoista opuszokhoz ért – fennakadt a szeme (pedig a legtöbb benne szereplő verset éppen ő hozta már a lapjában).

– Ezt talán csak nem gondolod komolyan? – kérdezte a hat lapot kiemelve.

– És miért ne?

– Ezt nem lehet kiadni. Őrültnek néznek bennünket!

– Meg vagy őrülve! – válaszoltam. – Most néznének őrültnek bennünket? Most? A dadaizmus után?! Mikor Európa tele van a legvadabb művészi ötletekkel!

– Az Európa! – felelte higgadtan Raith. – Mi azonban Magyarország vagyunk.

– Na és? Elébe vágunk Európának egy kicsit!

– Szó sem lehet róla. A könyvet csak a glogoizmus nélkül adom ki. Nem engedhetem meg, hogy az emberek halálra röhögjék magukat az én kiadványaimon. És jogosan! Mindennek van határa.

Le voltam sújtva. Ezt mondja az „európai irányzat vezére”. Az avantgardista lap szerkesztője. Egy szót sem tudtam szólni.

– A glogoizmus nélkül szívesen kiadom. Nagyon szép kötet lesz.

Nem volt mit tennem, beleegyeztem a glogoizmus mellőzésébe.

Ahogy megyek hazafelé, az egyik könyvkereskedés kirakatában megpillantok egy egész új, talán aznap megjelent könyvet. Palasovszky Ödön: PUNALUA. A címlapon nagy sárga kör, hosszúszárú kis p betű, modern Bauhaus-szerű grafikai elrendezés. Az egész címlap rendkívül bizalomgerjesztő – részemre. Azonnal megveszem. Egyrohanvást elolvasom. „Ödönke a halak szeretője… Ödönke itt. Ödönke ott… A vérbélű tintatartó… Zrí-Punalua… Punalua I, Punalua O! Punalua Ü!… Kék mint a hó, fekete mint a hó, sárga mint a hó… Élt 25 évet és meghalt, mielőtt átmuzsikálta volna tüdején a fekete übercígereket…” Az egész eredeti tipográfiai megoldással, Kórus, Hangok, Kiáltások… Mint egy hatalmas dadaista szimfónia… – Ma is jól emlékszem arra az óriási hatásra, amit a könyv rám tett. Ujjongtam. Magamon kívül voltam lelkes örömömben. Végre valami új és jó!

Másnap rohantam vissza Raithhoz. Asztalára vágtam a Punaluát.

– Én vagyok őrült? Azt mondtad! Hát ez mi?

Raith Tivadar még nem látta az új kötetet. De ahogy megpillantotta a szerző nevét, máris legyintett:

– Hát ez Ödönke! A fő őrült!!! Hát ehhez akarsz te hasonlítani? Hisz ezt be fogják vinni a Lipótmezőre!

– Én nem akarok hasonlítani hozzá – feleltem –, de ha ez a könyv megjelenhetett… – Punalua? Mi az, hogy Punalua? Hórukk – Punalua… hát akkor az én síkverseim ne jelenhetnének meg? Hisz a síkversek tiszták, világosak, érthetőek!

Most Raith maradt néma.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, hogy a síkverseim a kötetben maradjanak! – mondtam most már határozottan. – Te csak maradj Magyarország, de én Európa leszek!

Megfogtam a kötetet, betettem az aktatáskámba, és otthagytam Raith Tivadart.

A versgyűjteményt átcsoportosítottam, kiegészítettem, a glogoista verseket újra lerajzoltam; gondosan legépeltem a verseket három példányban, s a kötetnek új címet is adtam: PAPÍREMBER, az élére került új vers után.

Az első példányt elküldtem Békéscsabára Tevan Andornak, aki néhány modern verseskötetet adott már ki abban az időben, így többek közt Déry Tibor kötetét is.

Tíz nap alatt jött a válasz: érdekes, eredeti, új versek, a kelendőségük nem is kétséges, csekély biztosító összeg ellenében a Tevan Könyvkiadó vállalja kiadásukat. Kifogás – semmi.

A kötet szedése közben azonban sürgönyt kapok: „Glogoizmusnál szedésünk megakadt, kérem azonnal lejönni!” Kiderült, hogy a síkversek nyomdatechnikai előállítása sokkal nehezebb feladat volt, mint azt először gondolták. Végül is precízebb megrajzolásukat és klisírozásukat ajánlották, amit én csak Pesten tudtam elvégeztetni a címlap megtervezésével együtt.

Békéscsabai látogatásomnak azonban volt egy kellemetlen mellékmomentuma is, ami megint többszörösen is jellemző az akkori magyarországi viszonyokra. Jóllehet, mind a kiadó, mind a nyomda személyzete a forradalmár költőnek kijáró megkülönböztetett tisztelettel fogadott, Tevan Andor, az igazgató bevallotta, hogy minden bámulatuk mellett, tulajdonképpen – egy szót sem értenek az egész glogoizmusból. Kért, magyarázzam meg legalább neki… négyszemközt… titokban…

Én nem tettem mást, csak lassan és értelmesen felolvastam a manifesztumot, és rögtön utána időre tagoltan és a vonalvezetést mutogatva, a négy síkverset.

Így már megértette.

De a baj most már éppen az lett, hogy megértette.

Mikor a Budapest című villanyverset, amelynek ábráját és szövegét azelőtt gyönyörködve nézte csak, teljesen megértette, így szólt:

– Uram, ez egész biztos, hogy társadalom elleni izgatás! Igaz, művészien és újszerűen, de biztos, hogy az! Sőt: kommunista propaganda.

– Kérem, ne így fogja fel. Ne erről az oldaláról. Tekintse azt: ez tény és valóság! Budapest társadalmi szerkezete jelenleg pontosan ez.

– Lehet, hogy ez, de én viszont egy nyomda igazgatója és tulajdonosa vagyok. Ilyen verset nem adhatok ki. Becsuknak érte.

Nem lehetett megnyugtatni. Félt, és elismerem – joggal. Abban az időben, 1928-ban Magyarországon csak a legcsekélyebb gyanú is súlyos büntetőjogi következményekkel járt.

Miután a könyv már nagyrészt ki volt szedve, nem állt el teljesen a könyv kiadásától, de a felelősséget nem vállalta és főleg nem a saját rezsijében. A Tevan Könyvkiadó helyett így került Tevan Nyomda a könyvre impresszumként.

A PAPÍREMBER függelékeként a négy síkvers és a glogoista expozíció 1928 tavaszán jelent meg – és jelentős botrányt keltett. A Horthy-rezsim házi sajtója erősen támadta. A könyv viszont a baloldali sajtó részéről a legcsekélyebb védelemben, de egyáltalán még megértésben sem részesült.

A leghírhedtebb konzervatív lap, a Budapesti Hírlap, amelyben már „hagyomány” volt az irodalmi modernség támadása és megbélyegzése, 1928. június 20-i számában így írt tárca-vezércikkében, ugyanazon a megtisztelő helyen, amelyen annak idején Ady Endrét annyit támadta:

„EGY ÚJ MAGYAR »VERSESKÖNYV«
Az ügyészség szíves figyelmébe!