Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

Debrecenben éltem abban az időben, és egy francia–magyar szakos tanárjelölt barátommal, aki nemrégiben tért haza Párizsból, Nemes Istvánnal részletesen átelemeztük Mallarmétól kezdődően az új francia lírát. Én ezekben a vitákban jöttem rá teljes bizonyossággal arra, hogy az európai irodalomnak, a dadaizmus és a szürrealizmus után – nincs lírában kifejezhető mondanivalója. Ez volt az alapérzésem a saját lírám alapján, és ezt most már átvihettem, átvetítettem a teljes európai irodalomra is. Az a logikai semmi, ami a szürrealista versnek tartalmát képezi, gondoltam itt elsősorban Benjamin Péret-re, akit a legnagyobb európai költőnek tartottam 1929-ben, pontosan az az európai kultúra mondanivalója ebben a korban. Vagyis a költészet már csak formában élt a szürrealizmusban: a vonalban, az időben. A síkköltészet most pedig már ettől a formától is „megszabadítja”, amennyiben a kifejezést a síkba viszi. Ezzel egyrészt „eltemeti” az irodalmat, tehát befejezi a régi művészetet, ez a negatív oldala, másrészt egy teljesen új kifejezési lehetőséget fejleszt belőle, kiviszi a kátyúból az irodalmat, ez tehát a pozitív oldala.

Ekkor „írtam” meg a KORSZERŰ REMEKMŰVEK című versciklusomat, amellyel az adott helyzetben, kissé humorosan felfogható, de ma is merem állítani: pregnáns megoldásra találtam. Négy üres papírlapot fűztem egybe, s a négy üres lapra írt Előszóban kifejtettem, hogy most, 1929-ben, amidőn a spengleri értelemben vett európai kultúra „költői mondanivalója” a semmire redukálódott, merő pazarlás ezt a „semmit” szavakba foglalva fejezni ki, betűkbe és verssorokba tömködni, sokkal egyszerűbb ezt így, fehér papír alakjában, önmaga tisztaságában az olvasó elé tárni. Ez a négy fehér lap: ezek a mai korszerű, igazi nagy remekművek. S én vagyok az egyetlen igazi, nagy európai költő!

Volt még egy mélyen bizonyító fejlődés-átmenetem ehhez az eredményhez: az „alternativizmus” vagy „a tört szavak művészete”. Ez az irodalmi irányzatom abban állott, hogy egy-egy versem kulcsszavait többféle variációban fejeztem ki, nüanszíroztam – mintha a vers még nem lenne teljesen kész –, s a „nem kívánt törlendő” jegyzettel felszólítottam az olvasót, hogy saját maga alakítsa minél tökéletesebben saját tudat- és gondolatvilágához a verset, húzzon ki és írja is alá a verset, mint társszerző, miközben a vers önmagával minden variációban tökéletesen azonos maradt.

Az alternativizmusomhoz hasonló módszert használó regényéért nemrégiben, azt hiszem, 1964-ben, egy fiatal francia író (Le Clesio) irodalmi díjat kapott és világhírűvé lett! A két rendszer között a különbség mindössze annyi volt, hogy ő üresen is hagyott helyeket, ahová az olvasó tetszés szerinti szavakat írhatott be. Az alternativizmusban ez a variáns nem szerepelhetett, mert a mű így nem maradhatott volna minden változatában azonos önmagával. A Korszerű Remekművekben azonban megtaláltam ezen túlmenően is az abszolút megoldást. Az üres lapokra írni is lehetett! Akinek tetszett. És amit akart.

A gyilkosan konzervatív magyarországi légkörben azonban ez a gondolatsor annyira bizarr volt, s ez a gyilkos légkör belém is annyira belém ivódott, hogy a két új irányt én sem vettem komolyan (főleg: a síkköltészetem birtokában!), és baráti köreimen túl sem a Korszerű Remekművek, sem az alternativizmus publikálására nem gondoltam.

Magamra és költészetemre vonatkozólag azonban annál komolyabban vettem őket: 1930-ban abbahagytam a vonalon belüli költészetet! És harminc évig, 1960-ig nem is tértem vissza hozzá!

Mindezekből talán nyilvánvaló, hogy a költészet befejezettségének érzése és az irodalomtól való teljes elfordulás nem egy önkényes vagy bizarr ötlet volt részemről, hanem mély és szerves fejlődés szükségszerű eredménye. Egyre jobban a síkköltészet irányába mozdultam el, s annak korszerű művészet-valóságát egyre átfogóbban éreztem. Kíváncsi voltam: milyen helyet foglalhat el az emberi szellem történetében még egyáltalán a művészet, s ha lesz új művészet, annak milyen szerepe lehet még? S egyben szerettem volna jobban behatolni minden művészet lényegébe.

Fejlődésem korszakfordulója így, utólag rekonstruálva, talán túlságosan is leegyszerűsítettnek hat, de valóban így történt: költészetem főleg vizuális és gondolati elemekből tevődött össze. A Papírember megjelenése után, ahogy „abbahagytam a költészetet” és a síkköltészet mélyebb elemzése felé fordultam, ez a két elem szétvált gondolkozásomban: a vizuális óriási erejű fotó-ambícióba csapott, fotóművész akartam lenni, s a legbizarrabb elképzeléseket próbáltam fotorealizálni, a gondolati elem pedig úgy kapott kielégülést, hogy szellemi világ-razziát rendeztem. Elsősorban a filozófia történetét tanulmányoztam át az ókortól napjainkig, aztán az esztétikát, a művészettörténetet s az ezekkel kapcsolatos rokon tudományokat, majd a biológiát stb. Mindent elolvastam közben, minden mást is, ami csak hozzám kerülhetett, s a debreceni Déri Múzeum könyvtárának nem volt nálam szorgalmasabb és lelkesebb olvasója. Elsősorban a síkköltészet helyét, szerepét és lényegét akartam megérteni, és azt valamiképpen koordinálni az emberiség és korunk fejlődéstörténetében.

Hogy az „időbeli” művészetet, az irodalmat „téri” kifejezésformába vittem át, az nyilvánvaló volt előttem. A tér és idő problémája érdekelt hát legelsősorban a filozófiában. Kant a priori fogalmai után csakhamar eljutottam Bergson teremtő antropomorf, „embertudatú” fejlődéselvéhez, majd a nemeuklideszi geometriákhoz, Minkowskihoz és Einsteinhez, az abszolút idő-fogalom teljes felszámolásához, ehhez az óriási változáshoz, amely gondolkodásmódunkat teljesen átalakította. Mikor aztán Bergson Durée et Simultanéité című könyvét elolvastam – amelyben a Minkowski-féle transzformációt elemzi és magyarázza –, akkor értettem meg korszerű koncepcióban, hogy mi tehát a síkművészet, és tulajdonképpen mi történt itt az én kétdimenziós verseimben az irodalommal. Ennek az egész komplexusnak a megemésztése és gondolati feldolgozása, elrendezése nem ment könnyen és kétségtelenül hosszú időt vett igénybe. Az innen támadó gondolatoknak ki kellett alakulniok és meg kellett érniök. Mindenesetre most már az egydimenziós, időbeli, úgynevezett „vonalon belüli” irodalomnak a teljes feloldódása tisztán követhető és logikailag tökéletesen érthető folyamattá vált előttem. Másként fogalmazva: ahogy az euklideszi világképből gondolkodásmódunk átkerült a nemeuklideszi világképbe, az irodalom automatikusan elvesztette kizárólagos kifejeződési privilégiumát, formailag is beteljesítette a dadaisták által rámért ítéletet: megszűnt létezni – régi értelmében! Az időfogalom elbukásával elbukott az azon nyugvó irodalom fogalma is! S ezt a megállapítást jusztifikálták az irodalmi fejlődés eseményei már akkor, 1929-ben is!!