Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

„EGY ÚJ MAGYAR »VERSESKÖNYV«
Az ügyészség szíves figyelmébe!

Lombroso, az elmekórtan híres tudósa – kezdi a Budapesti Hírlap cikkét – a Lángész és őrület című művében egész sorozatát közli a kezelése alatt állott volt őrültek verseinek … a papírember azonban nem lángész … ellenben kényszerzubbony nélkül, szabadon írja a verseit…”

Majd így végzi többhasábos cikkét: „Ma, amikor külön törvényeink vannak a vallásgyalázás, a káromkodás, az erkölcstelenségek ellen, csodálatos dolognak tartom, hogy ezt a könyvet szabadon terjesztik… Az ügyészségnek készséggel rendelkezésre bocsájtom példányomat.”

A Népszava elismerte ugyan, hogy a könyv világnézete proletár világnézet, de a legteljesebb meg nem értéssel tért napirendre új vonásai fölött.

A legelismerőbb kritikát a Nyugatban kaptam (1928. június 16-i szám): „…eredeti tehetség…, zabolátlan friss egyéniség”, azonban éppen azzal a résszel, amelyet a legfontosabbnak tartottam, a kritikus nem értett egyet. „Biztosak vagyunk abban, hogy Sirató Károly egyik napról a másikra elérkezhet erre a területre (a tiszta, lehiggadt költészet területére), mert az egyetlen belépésre jogosító laisser-passer-nak, a tehetségnek a birtokában van. De – engedje meg ezt a baráti tanácsot – garabonciás köpenyét tegye le a bejáratnál.” – A garabonciás köpeny alatt bizonyára a glogoizmust értette a cikkíró, aki azonban ma már más véleményen van, miután európai tanulmányútja után az avantgardizmus világméretű győzelméről jelentek meg hosszú beszámoló cikkei. Ez a cikkíró nem volt más, mint Illyés Gyula, aki ma már maga is az avantgárdhoz számítja magát.

A támadásban azonban egy bulvárlap ment a legtovább, a 8 Órai Újság: „Hol az ügyész? Miért nem koboz? Most! Rögtön! Azonnal!” „Rohadt zöldség! Émelyítő!” – írta szóról szóra így, kis támadó glosszájában.

Én meg voltam döbbenve ettől az abszolút ellenséges fogadtatástól. Nem is tudtam elképzelni, hogy ilyen óriási különbség van kialakult tudatvilágom és a magyarországi közműveltség-vezető intelligencia gondolkodásszintje között.

Az ügyészségre való állandó hivatkozás különösen meglepő volt. Hogy az ügyészség fellépése azután mégis elmaradt, annak fő oka talán az lehetett, hogy én pesti lakos voltam, a Papírember pedig Békéscsabán jelent meg, a gyulai ügyészség illetékes területén. S a vidéki ügyészek akkoriban nem sok újságot olvastak.

Baráti és irodalmi körökben azonban a Papírember óriási sikert aratott. A verseimhez szokott és „hozzám értő”, egyre nagyobb létszámú művészekből és ifjú irodalombarátokból álló „agytröszt” és egy pár komoly kritikus abszolút elismerése megnyugtatott: helyes úton járok.

Bármily nagyra becsültem is Illyés Gyulát (akitől egyébként könyvem az egyetlen elismerő kritikát kapta), semmiféle olyas szándékom nem volt, hogy a „tiszta irodalom” irányába forduljak vissza, tehát magyarországi „local elismerésre” törekedjem. Éppen ellenkezőleg! annyira feszített a teljesen új vágya, hogy pontosan a síkköltészet irányában láttam a jövő fejlődés útját, s egyre újabb és újabb, egyre jelentősebb síkverseket írtam.

Ebben, a „síkköltészetem hőskorának” nevezhető periódusban a vonal-időbe zárt költészettől való elfordulásom egyre határozottabb lett. Világosan kezdtem érezni, hogy a síkköltészet felszívta magába a vonalköltészetet a maga teljességében és dialektikusan; hatásaiban is háttérbe szorította. Ennek ellenére a legéberebb figyelemmel kísértem a megjelenő folyóiratokat, főleg a Nyugatot és a Napkeletet, s mindig azzal a megnyugtató megállapítással tettem le őket: „Nincs zseni! Nincs zseni! Az irodalomban nincs semmi új!”

Egy új Ady vagy Baudelaire megjelenése ugyanis egész más perspektívába dobta volna vissza síkköltészeti törekvéseimet. (Ezt kizártnak éreztem. Mivel azonban a művészet és irodalom területén eleve nincs lehetetlen, folyton ellenőriznem kellett az egész világirodalmat.)