Artpool40 – Aktív Archívumok, Művészeti Hálózatok

Absztrakt:

Jelen tanulmány több éves „kollaboratív akciók, folyamatos kihagyások” című kutatásom és publikációs projektem része, amely a kollektív művészeti gyakorlatok historizálásában előforduló genderalapú kirekesztés mechanizmusait vizsgálja. Az előadás a hetvenes évek jugoszláv csoportjaira és kollaboratív kezdeményezéseire fókuszál, olyan esettanulmányokon keresztül, mint például az OHO, a Bosch + Bosch csoport, a Podroom (Zágráb), illetve a belgrádi és zágrábi diák kulturális központok körül létrejött informális körök. A kollektivizmus és láthatóság között húzódó alapvető ellenmondások tágabb kontextusában azzal foglalkozom, hogy hogyan törlődtek ki fokozatosan a jugoszláv női művészek a kollektív gyakorlatok történeti narratíváiból. Művészekkel készült interjúk és művészcsoportokról készült esettanulmányok alapos vizsgálatán keresztül a projekt feminista perspektívából közelíti meg a művészkollektívák témáját, azon szereplők eseteinek kiemelésével, akiket szisztematikusan kihagytak a művészettörténeti narratívából.

A nők jelentősen alulreprezentáltak voltak a jól ismert művészcsoportok vagy -kollektívák tevékenységében a jugoszláv avantgárd történetében (ez jellemző a teljes 20. századi jugoszláv művészettörténetre). Szintén gyakori, hogy nem tüntetik fel őket, vagy a nevük fokozatosan „kihullik” a résztvevők listájáról ezeknek a gyakorlatoknak a historizálása során. Számos olyan művészcsoport és művészkollektíva, mint például a Zenit, a Gorgona, a Grupa šestorice autora (Hat Művész Csoportja), az Exat 51 és a Crveni peristil (Vörös Perisztil), nem vont be nőket – ami olyan jelenség, amely önmagában is megérne egy vizsgálatot. Más csoportokban, mint a Traveleri, a Bosch + Bosch, az OHO, és a Podroom kezdeményezés, ugyan részt vettek nők is, gyakran azonban kevésbé jelentős szerepekben tűntek föl, vagy idővel teljesen kiszorultak ezeknek a kollektíváknak a látható történeti narratívájából. Például Ladik Katalin neve alig fordul elő a Bosch + Bosch csoportról szóló történeti leírásokban. Saját elmondása szerint (a szerző 2013-ban készített interjúja alapján), amíg a Bosch + Bosch csoporttal való együttműködése tartott, gyakran kérték, hogy kifejezetten a projektek hangzó részein dolgozzon – egy olyan területen, amely kevésbé tűnt fontosnak a vizuális művészetek világában.

A női művészek és kulturális szakemberek bonyolult helyzetben voltak Jugoszláviában a hetvenes években, a „nyilvános patriarchátus” (az állam) és a „magánpatriarchátus” (a család) között lavírozva, csekély láthatósággal és korlátozott lehetőségekkel, gyakran másodlagos szerepekbe kényszerülve, vagy „támogató” szerepben, a férfi művészek barátnőiként vagy feleségeiként. Az, hogy a nők fokozatosan kitörlődtek ezeknek a csoportoknak a történetéből, nem csupán azokból a nehézségekből következett (és következik a mai napig), amelyekkel a nőknek meg kellett küzdeniük – hogy fenntartsák művészeti tevékenységüket, miközben számos, a társadalom által rájuk rótt szerepben is megpróbáltak helytállni –, hanem ugyanúgy abból is, hogy fokozatosan kimaradtak a művészettörténetből, amely az egyszemélyi (főként férfi) szerzőséget részesíti előnyben a művészek pályák alakulásában.

A jugoszláv művészcsoportok női tagjainak kihagyása semmi esetre sem egyedülálló a kollektív gyakorlatok nemzetközi történetében. Tanulmányomban a jugoszláv példákat a női művészek mellőzésének és instrumentalizálásának szélesebb narratívájában vizsgálom, miszerint előadóként, kellékkészítőként és részvevőként ritkán ismerték el őket megfelelően. Ilyen példa erre többek között Alvin és Mary Lucier munkássága, számos szerzőség elismerése nélküli segédszerep, amelyeket női pop-art művészek elláttak (a pop művész Patty Mucha varrta későbbi férje, Claes Oldenburg összes lágy szobrát. Oldenburg nem tudott varrni és nem tudta volna egyedül megalkotni híres Hamburger című művét sem).

Tanulmányomban a jugoszláv kollektív gyakorlatok feminista szempontú felülvizsgálatára teszek javaslatot, új adatokból kiindulva, amelyeket művészekkel, kurátorokkal és művészettörténészekkel 2013–2019 között készített interjúimból merítek. Művészekkel, többek között David Nezzel, Marika és Marko Pogačnikkal (OHO), Sanja Ivekovićcsal, Ladik Katalinnal, valamint művészettörténészekkel és kurátorokkal, Betižerovccal, Jasna Tijardovićcsal készítettem interjúkat. Az interjúk alapul szolgálnak a kollektivizmus historizálási folyamatának kritikai elemzéséhez, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a személyes narratívák miként formálódnak a hivatalos, nyilvános elbeszélések viszonylatában.