Artpool40 – Aktív Archívumok, Művészeti Hálózatok

Absztrakt:

Csábító felvetés, bár mára valamennyire megszokott a magazinok archívumként való bemutatása.[1] Ez a megközelítés a művészeti magazint mint autonóm szereplőt (és alkotóit, ezáltal autonóm szereplőket) mutatja be, akik összegyűjtik, megőrzik és bemutatják azokat a művészettörténeti dokumentumokat, amelyek másként elvesznének. Közép-Európa vonatkozásában, a hidegháború időszakában ezek az újságok gyakran az underground termékei voltak; a láthatatlanság látszatának fenntartása olyan működési mód volt, mely a cenzúra kontrollját kívánta elkerülni. Ma, harminc évvel a berlini fal leomlása után, ezek a nem hivatalos magazinok saját jogukon művészettörténeti tárgyak, ugyanakkor archívumként is szolgálnak, amelyek segítségével rekonstruálhatók azok a művészeti mozgalmak, melyeket a korszak helyi kulturális intézményei nem támogattak.

Kifejezetten Kelet-Németország példáját tekintve jelentős számú publikáció jelent meg a nyolcvanas években, kifejezetten Berlinben, Drezdában, Halléban és Lipcsében, amelyek különleges helyet foglaltak el korszak szélesebb értelemben vett kelet-európai ellenkulturális tevékenységei között. Tanulmányom olyan kiadványokat vizsgál, mint az Anschlag, a Schaden és a Common Sense, és ezeken keresztül mutatja be, hogy kreatív szerkesztési és terjesztési módszereikkel hogyan működtek a művészeti csere helyi és nemzetközi platformjaiként és milyen másként fel nem jegyzett, akár rejtett történeteket rekonstruálhatunk a segítségükkel. Ezek a magazinok elkerülték mind a kapitalista sorozatgyártást és a szocialista cenzúra modelljeit, és lenyűgöző módon, szabadon kísérleteztek a médiumokkal, a műfajokkal és a formákkal. Költészet és műkritika egyaránt írógépen gépelve, szamizdat stílusban jelent meg, kiállított installációkról és koncertekről készült fotók, szitanyomatok, fénymásolt koncert-szórólapok és beragasztott papírlapok és zsinórok mellett.[2] A szerkesztők és résztvevők széles köre és más publikációk és események hirdetései bizonyítják keletnémet művészek részvételét egy kiterjedt nemzetközi hálózatban, a Fluxus és a mail art kontinuumában.

Az „Aktív archívumok és művészeti hálózatok” témájához kapcsolódóan, és az archívum kritikai diskurzusának legújabb megközelítéseire alapozva (Spieker–Assmann–Giannachi) azt vizsgálom, hogy a keletnémet alternatív publikációk hogyan dokumentálják a vibráló underground művészeti színtér kibontakozását Kelet-Németországban, illetve miként váltak mára felbecsülhetetlen értékű elsődleges forrásokká a korszak kevéssé kutatott történetének rekonstruálásában. Aktívan archiválva a kortárs pillanatot, ezek az újságok egyedülállóak az NDK utolsó évtizedének kontextusában, miközben összefüggésbe hozhatók a kortárs közép- és kelet-európai kiadványokkal is.