Artpool40 – Aktív Archívumok, Művészeti Hálózatok

Absztrakt:

Az archiváló késztetés / impulzus jelenléte (H. Foster, 2004) vagy archiválási láz (Archive Fever kiállítás, 2008, New York) majdnem az egész világon megtalálható a kortárs vizuális művészetben 1989 óta. A művészeknek a történelem, az emlékezet, a gyűjtés, az archiválás, azaz a múlttal való foglalkozás különböző formái iránti vonzódását a kilencvenes években általánosan a „történelem utáni korszak”, művészeti kontextusban kifejezetten „történelem utáni művészet” tüneteként interpretálták (kapcsolódva a művészet és művészettörténet nyolcvanas években meghirdetett végéhez). Ezzel szemben néhányan (például Boris Buden és Svetla Kazalarska) azzal érveltek, hogy a múlttal való foglalatosság kifejezetten a korábbi szocialista országok művészetének különös jellegzetessége, és szorosan kapcsolódik a politikai és gazdasági rendszerben 1989 után bekövetkezett változásokhoz és az úgynevezett átmenet fenomenológiájához. Az az állítás, hogy az archiváló késztetésnek a kortárs művészetben köze van a radikális szociopolitikai változásokhoz, helytállónak tűnik a kilencvenes évek, pontosabban az 1975 és 1990 közé datált libanoni polgárháború utáni időszak kortárs libanoni művészetének sajátos kontextusában is. A kilencvenes évek egyrészt az újjáépítés, a privatizáció és a „neoliberális optimizmus” időszakát jelentik a háború által megosztott és lerombolt fővárosban, másrészt ez a bejrúti kortárs művészeti szcéna újraalapításának időszaka is. Ez a kilencvenes években (újra-) alapított kortárs művészeti színtér, amely főként a kortárs művészek úgynevezett háborús (a hatvanas és hetvenes években született) generációjából alakult Libanonban, a kritikai diskurzus fontos menedéke. Különösen az „emlékezetről szóló kollektív diskurzus” számára, amely a libanoni polgárháború végét, az általános amnesztiarendeletet és a Bejrút újjáépítését követő „állam által szankcionált amnézia” ellenpontjának is tekinthető.

Walid Raad libanoni művész a kilencvenes évek folyamán szoros kapcsolatban állt az Arab Image Foundationnal (AIF, amely a művész kezdeményezésére jött létre 1997-ben). Legismertebb projektje, a The Atlas Group szó szerint az AIF antiarchívumaként értelmezhető. Az AIF-et leggyakrabban a tágabb régió és a libanoni vizuális kultúra történetének, a nyilvános, kulturális és művészeti intézmények, mint a kollektív emlékezet generátorainak hiányára adott reakcióként értelmezik, illetve lehetséges eszköznek tartják alternatív történeti narratívák építésére. Raad munkáinak nagy része történeti dokumentumokat használ, ugyanakkor konceptuálisabban közelít a státuszukhoz és funkciójukhoz. Walid Raad jellegzetesen összefonja a történelmet, az emlékezetet és a fikciót, s ez tekinthető a történeti narratíva határozott homogenizáló erejének hiánya által meghatározott speciális szociopolitikai kontextusban (amely a szektariánus libanoni politikai rendszernek köszönhető) az emlékezet és történelem (re)produkálásának lehetőségeit vizsgáló kutatásnak. Ugyanakkor értelmezhető az emlékezetre gyakorolt trauma és erőszak hatásaként is. Ahogy tanulmányomban rámutatok, Raad megkérdőjelezi munkáiban a kortárs művészetben jelen lévő és uralkodó emlékezetmodellt, amely az emlékezetet részesíti előnyben az objektív dokumentumokra alapozott klasszikus történetírással szemben.