Artpool40 – Aktív Archívumok, Művészeti Hálózatok

Absztrakt:

„A múlt archiválása a ma művészet(történet)e.”
– Vittore Baroni

A mail art befogadása az amerikai múzeumokba, egyetemi könyvtárakba és nemzeti levéltárakba sokáig tartó és fáradtságos folyamat volt. Ezt a folyamatot késleltette a mail art személyes, nem kereskedelmi jellege, a galériák érdektelensége és az, hogy a múzeumi kurátorok nem ismerték fel ennek a mozgalomnak a hatását a kortárs művészeti gyakorlatra. A kulturális megőrzés előszobájaként működő promóciós lehetőségek híján a mail art művészek magukra vállalták a postai úton zajló kultúrák közötti együttműködés és csere eredményeinek megőrzését.

A beérkező levelezések és kísérőanyagok gyűjteménye (kiadványok, katalógusok, vizuális költészet, művészbélyegzők stb.) gyakran az aktív részvétel nem szándékolt eredményei. Minden archívum különbözik a többitől. Teljes összetétele tükrözi a művész/gyűjtő sajátságos vízióját és elköteleződését. Az archívum hasonlóképpen alakul ki, mint egy műtárgy; szabadjára engedett szenvedéllyel kitartóan alakítják és táplálják.

A Fluxussal szoros szövetségben lévő mail art hasonló problémákkal szembesül, miközben otthont keres azoknak az anyagoknak, amelyeket a területen aktív alkotók hoztak létre és gyűjtöttek össze. Erre példa a Jean Brown-archívum, amelyet a Getty Research Institute vásárolt meg, és a Walker Art Centerben elhelyezett archívum létrehozása (Steven Leiber által), amely az első komoly Fluxus kiállítás (In the Spirit of Fluxus) alapjául szolgált, melyet katalógus és jelentős művészeti folyóiratokban megjelenő kritikák kísértek, láthatóbbá téve a mozgalmat a szélesebb művészeti közönség számára is.

A mail art résztvevőinek korosodása miatt sürgősen dönteni kell arról, hogyan őrizhetők meg ezek a magángyűjtemények a jövőbeni kutatások céljára, gyakran dacolva az intézményi nemtörődömséggel. 2016-ban a mail art művészek életre hívták az A Year of Archives in Motion kezdeményezést, hogy a következő kérdéseket átgondolják: Hogyan válik mainstreammé az a szubverzív kulturális produktum, amelyet mind ez idáig a fennálló intézmények marginálisnak tartottak? Milyen mail art anyagokat preferálnak az intézmények? Melyek azok a kulturális intézmények, amelyek mail artot gyűjtenek? A mail artot eladni vagy adományozni kell a kulturális intézményeknek? Mi történt a korábban múzeumokban, könyvtárakban és nemzeti levéltárakban elhelyezett mail art művekkel?

A National Portrait Gallery Amerikai Művészet Archívumának adományozott mail art-gyűjteményből rendezett közelmúltbeli kiállítás és egy jelentős fotókiállítás a San Franciscó-i Museum of Modern Artban egyesítették a történeti és a kortárs mail artot, és rámutattak az Egyesült Államokban tapasztalható erősödő intézményi figyelemre. Az állítást, hogy a mail art az internet analóg előzménye, egyre szélesebb kulturális körben támogatják.

Az internetet megelőzően a mail art volt az egyik legfontosabb kapocs a különböző kulturális hátterű művészek között. Különösen a kelet-európai és dél-amerikai művészek éltek vele, hogy kikerüljék a tekintélyelvű politikai rezsimek által rájuk kényszerített korlátokat. A legújabb kutatások bebizonyították, hogy a mail art a kelet-európai és dél-amerikai vizuális költészet, művészkönyvek, multiplikák, asszemblázsok, gumibélyegzők és művészbélyegek, zinek, kiállítási katalógusok, politikai ellenvélemények, performanszok, és más korábban figyelmen kívül hagyott művészeti tevékenységek rejtett történeteinek kikötője volt.

Ez sok tekintetben követi az intézményi gyűjteményezés ismerős történetét. A mainstream figyelmétől távol felbukkanó fontos személyes kapcsolatok és együttműködési projektek most felszínre kerülnek azáltal, hogy jelentős kulturális helyszínek befogadják őket, és vásárlás vagy adományozás révén végre hozzáférhetők lesznek kiállítások és a tudományos kutatás számára. A múzeumok aktív résztvevőkre támaszkodnak, hogy a korábban kevésbé fontosnak tartott műveket összegyűjtsék. A művészeti aktualitásokra érzékeny gyűjtők, hasonlóan az avantgárd művészekhez, képesek előre látni a jövő szempontjait, amelyeket a korábban figyelmetlen intézmények csak később vesznek észre.